Interjút készített a magyarországi Nemzeti Sport az újvidéki születésű Rátgéber Lászlóval, a korábbi kosárlabdaedzővel, akit Pécsen már csak hónapok választanak el élete legújabb fő művétől, a Nemzeti Kosárlabda Akadémia átadásától, de hogy látjuk-e még valaha öltönyben a pálya szélén, azt ő maga sem tudja megmondani. Rátgéber az interjúban beszélt a pécsi emlékekről, a moszkvai munkáról, a válogatott élén töltött időszakról, a válásáról, a győriek buszbalesetéről…
– Az idejét sem tudjuk már, mióta nem edzősködik.
– Több mint öt éve. És persze hogy hiányzik. De amit előbb a saját, majd a Nemzeti Kosárlabda Akadémiával ez alatt az öt év alatt felépítettem, az is egy életmű. Ugyanakkor ha bemegyek a sportcsarnokba, és látom a húsz zászlót a falon, a pécsi bajnoki címek és kupagyőzelmek emlékét, azt is látom, hogy nem csesztem el az előző tizenöt évet sem.
– Mégsem indokolja semmi, hogy ilyen távolságot tartson az élsporttól.
– Erről viccesen azt szokták nekem mondani, értik, hogy én ezt miért nem csinálom, hiszen az egér megfogásához nem oroszlán kell, hanem macska. És tényleg, lehet, hogy erre az oroszlán alkalmatlan. Ahogyan a gyíkot is hiába rakja be egy százezer wattos lámpa alá, és hiába világítja kitartóan, nem lesz belőle krokodil. Amikor a kilencvenes évek elején megérkeztem Újvidékről, még nem voltam százezer wattos, most viszont szerintem már igen, és a tudásom meg a tapasztalatom az épülő akadémia irányításával igenis jól ki van használva.
– Nincs is hiányérzete?
– Nincs. Pontosan abból érzem, hogy most valamit jót csinálok, hogy nem nézegetek visszafelé. De egyszer majd nyilván megint eljön a pillanat, amikor lesz olyan csapat, amelyiknek oroszlán kell.
– A Pécs tíz évvel ezelőtt ilyen volt?
– Igen, az volt az igazi. Én jól elvégeztem a munkámat a Szpartaknál, a Fenerbahcénál és a válogatottaknál is, mert jól alkalmazkodom, de az igazi oroszlán a Pécs élén voltam.
– Képzelem, miként élte meg, hogy a pécsi hangulat, az Európa-hírű pécsi kosárlabda egyszerűen eltűnt.
– Ez kétségtelenül kudarc. Nehéz feldolgozni, hogy az a Pécs ma már nem létezik.
– Ha nem megy el Moszkvába edzősködni, akkor is eltűnt volna?
– Nem tudom, lehet. De lehet, hogy nem. Én sohasem akartam elmenni Pécsről, úgy voltam vele, majd jobbak leszünk a Szpartaknál, és a Péccsel nyerünk Euroligát. De akkor már sokan sokfelé hívtak, minden évben voltak nagyon komoly ajánlataim, láttam, hogy a vonatok nagyon gyorsan és egyre gyorsabban mennek, és a Szpartak volt az a vonat, amelyikre már fel kellett ugranom. Nyilván nem tévedtem vele nagyot, mert azért kevés edző van, aki Euroligát nyert…
– A következő őszön mégis hirtelen távozott Moszkvából.
– Mert az ottani hülye légiósszabály az edzőkre is vonatkozott, és Sabtaj von Kalmanovics, a mindenható tulajdonos úgy gondolta, hogy a bajnokságban a másodedzőm, az amerikai Pokey Chatman üljön a padra, az Euroligában pedig én. Ráadásul Sabtaj akkoriban eleve nem viselkedett túl normálisan, végül megállapodtunk egy jelentős lelépési összegben, és eljöttem.
– Három napra rá meg Sabtajt a testőrével lelőtték a nyílt utcán.
– Na, egyből megértettem, előtte miért volt olyan zaklatott… Az elkövetőt elkapták, de az ügy hátterére azóta sem derült fény. Viszont legalább fél év múlva rendben kifizettek, hogy valami jó is legyen a dologban.
– Akkor már a Fenerbahce edzője volt.
– Isztambul a világ egyik legjobb városa, Moszkva után meg főleg. Az oroszoknál hideg volt, és itt nem csak az időjárásra gondolok. A gyerekeim is velem voltak, és ők is szinte alig várták, hogy hazajöjjünk. Én azért döntöttem így, mert tudtam, hogy van egy hely, ahol engem szeretnek, és az az érzés volt bennem, hogy nem érdekel a lóvétok. Főleg úgy persze, hogy tudtam, ki fognak fizetni.
– A cuccait apránként, regényes módon hozatta haza Moszkvából.
– Kénytelen voltam, mert hiába játszott utána Szegeden a Szpartak, Sabtaj halála után ott is meghúzták a derékszíjat, és már nem különrepülővel jöttek. Szerencsére él az orosz fővárosban egy Lajos Iván nevű pécsi barátom, akit amúgy Szamarából, a 2005-ös final fourról ismerek, ott volt szállodaigazgató. Nos, ő felajánlotta, hogy a nála Moszkvában vendégeskedő, kézipoggyásszal utazó magyar üzletemberekkel egyesével hazaviteti a bőröndjeimet. Iván szépen meghívta őket egy vodkára, ők pedig leszállították a csomagokat. Megszerveztük, és csak vártam Ferihegyen a pakkjaimat.
– Pécsen pedig azt, hogy újra csapata legyen.
– Emlékszem, kimentem valamelyik meccsre, nem volt hely a parkolóban, és volt, aki azt mondta, hogy ne lépjek be a csarnokba, mert rosszat teszek a csapatnak… Ahogy kikaptak a lányok, a szurkolók elkezdtek rátgéberlászlózni, és akkor leültem Ákossal (a 2013-ban tragikus buszbalesetben fiatalon elhunyt Fűzy Ákos, Rátgéber jó barátja, korábbi állandó másodedzője, akkori pécsi vezetőedző – a szerk.), és mondtam neki, hogy Ákos, én innen megyek a francba.
– Ebből lett a Fener.
– Ebből. Ott tizenkétezer néző előtt megnyertük a bajnokságot úgy, hogy a Moszkvából velem együtt odaszerződő legjobb emberemet, az amerikai Diana Taurasit egy máig tisztázatlan doppingügy miatt eltiltották, modafinilt, egy alvás elleni serkentőt mutattak ki nála. És vele persze elveszítettem élet- és csapattársát, Penny Taylort is. Egyszerre Michael Jordant és Scottie Pippent… Azt mondta Penny, hogy ő is elmegy, mert semmi pozitív nincs már az életében. Mondtam, hogy de igen, Di doppingtesztje… De persze Penny is elment, és az Euroliga nélkülük már nem jött össze újra. Én hazajöttem a fiúválogatotthoz, kapitánynak. Miközben az Egyesült Államok olimpiai bizottsága addig erőltette a Taurasi-sztorit, amíg végül felmentették…
– A férfiválogatott nem volt sikertörténet.
– Szerintem meg igenis jól játszottunk. Meg kell nézni azokat a videókat, a csoportunkból kijutott Horvátország, és kijutott Ukrajna, mi idegenben az ukránoktól úgy kaptunk ki, hogy a végjátékban még vezettünk, míg itthon hosszabbításban, a horvátoktól pedig egy ponttal. Ráadásul tízen lemondták a válogatottságot, ne feledjük, 2012-t írtunk, akkor még nem volt tao. Szörnyű buszokkal utaztunk, napidíj nélkül, a szövetség nem úgy működött, ahogyan ma. Mondjuk így: más normák voltak.
– Női kapitányként kijutott a válogatottal a világbajnokságra és az Eb-re, pedig közben le is akarták mondatni, amiért nem utazott el a csapattal Oroszországba.
– Azért nem utaztam el, és nemcsak én, hanem nyolc kulcsjátékosom sem, mert az MKOSZ-nek nem volt pénze repülőre, és egy napig tartott volna, amíg Pécsről, ahonnan Pestig még nem volt autópálya, elmegyünk Vologdába, Moszkvától busszal… És három napra rá jött a szlovénok elleni ki-ki meccs, gondoltam, inkább arra készüljünk, nem az oroszok voltak a lényegesek. Bartha Ferenc elnök úrral, akit óriási kaliberű embernek tartottam, megállapodtunk, hogy nem a pénzhiányt kommunikáljuk, így viszont én vittem el a balhét. Aztán negyven ponttal legyőztük Szlovéniát, kijutottunk, és végül jól jöttem ki a történetből.
– És amikor döntetlenre kellett kihozni a horvátok elleni 2009-es Eb-selejtezőt, hogy a hosszabbításban legyen esély a végén nyolc ponttal nyerni?
– Az horror volt. Ahogyan múlt az idő, és estek a kosarak, egyre nagyobb különbségű győzelemre volt szükségünk, a végén még rámentünk a rendes játékidőre, de Fegyverneky utolsó másodperces büntetőinél már a hosszabbítás volt az egyetlen esélyünk.
– Jó hülye szabály.
– Az, de éltünk vele. Pedig előtte mindenki lemondta már a válogatottságot, nem volt Iványi, nem volt Béres és Károlyi, ott maradtam a gyerekekkel, mégis sikerült. Horvátország és Románia előtt…
– Amíg Pécsen edzősködött, a bajnokságban fürtökben lógtak az emberek a PVSK–Sopron rangadókon, ma meg nincs is olyan meccs, amely az átlagszurkoló ingerküszöbét eléri.
– Amikor megérkeztem Magyarországra, még volt Diósgyőr, BSE és Fradi is, hihetetlen, de amikor Sopronban kupadöntőt játszottunk a DVTK ellen, a soproniak nekünk szurkoltak…
– Ebből hogyan lett végletekig fajuló ellentét?
– Úgy, hogy még a kilencvenes években megkerestek a soproniak, hogy menjek hozzájuk edzőnek. Csak akkor játszottunk ellenük egy őrült meccset, Horváth Jucit egy pénzérmével fejbe dobták, ebből lett egy hatalmas nyilatkozatháború, abból meg az ellenségeskedés. És innentől tényleg mindig mindenki azt nézte, mit csinál a másik. De nem panaszkodom, ha – ma is állítom, hogy szabálytalanul – 2002-ben a Sopron nem szerződteti Razija Mujanovicot, szerintem hét vagy nyolc bajnokságot nyerünk sorozatban. De így összesen kilencet sikerült, emellett elvesztettem négy döntőt, és még van két bronzom is a korai időszakból. Szerintem vállalható.
– Játékvezetők?
– Mi van velük? Én csak a szakmaiatlan játékvezetőkre haragudtam. Ha valaki szimplán téved, az normális, de ha valakiben nincs alázat, azt nehezen viselem. Játékosban is azokat kell a legjobban szeretni, akik szép lassan elsajátítják az elsajátítandó elemeket. Mert a legrosszabb az, aki nem akar tanulni. Ennél már csak egy rosszabb van: a szorgalmas tehetségtelen. Nála nagyobb kárt senki sem tud okozni.
– A szövetséggel milyen a viszonya? Azt mondják, nem felhőtlen…
– Talán mert valaki jóindulatúan elterjesztette azt a minden alapot nélkülöző pletykát, hogy elnök szeretnék lenni…
– És nem akar?
– Biztosítottam arról az elnök urat, hogy eszem ágában sincs a posztjára törni, én edzéseket akarok tartani reggeltől estig. Márpedig ez elnökként nehéz. Várost vezetni sem könnyű, de edzést tartani reggeltől estig, ha lehet mondani, még nehezebb. Úgyhogy szerintem Szalay Ferenc biztosan meg fogja találni a helyemet a rendszerben. A helyemet, ami most még nincs meg. Azt hiszem, kicsit mindenki megijedt a hírtől, hogy én elnök szeretnék lenni.
– Rátgéber László is?
– Igen, még én is. De legalább most már hozzám is eljutott.
– Milyen a kapcsolata a volt játékosaival?
– Én sohasem voltam barát. Viszont ők pontosan tudják, ki vagyok. Szerethetnek vagy nem szerethetnek, de tudják, hogy mennyi fanatizmussal, mennyi tisztességgel és szeretettel vezettem a csapataimat. Sőt, néha beleestem abba a hibába is, hogy túlságosan kötődtem hozzájuk. És most olyan a viszonyunk, hogy sokan közülük nálam fognak dolgozni az akadémián. De neveket még nem mondok.
– Volt köztük olyan, akit személyes kudarcként élt meg?
– Huszonöt év alatt persze hogy volt. Például Szvetlana Bojko, egy ukrán, akit élő adásban fojtogattam a final fouron a pálya szélén… Mert fegyelmezetlenkedett. Ugyanakkor rengeteg olyan gyerek volt, akit tizennyolc éves korában megkaptam, embert és játékost csináltam belőlük. Zsolnay Gyöngyi, Iványi Dalma, Donkó Orsi, Fegyverneky és a végén Bujdosó. Ők játékossá, egyben emberré is váltak a kezem alatt.
– Ha már válás…
– Arról van szó, hogy tavaly fizikailag meg papíron is elváltunk Csák Magdival, akivel több mint húsz évet éltünk együtt. Elnézést kértünk a gyerekektől, tizennégy és húszévesek, leültünk tavaly nyáron, és elmondtuk nekik. De Magdi ott dolgozik az akadémián, hiszen kétszázszoros válogatott, és kétszer választották az év játékosának, azaz nagy kincs.
– Tudom, hogy alkotó típus, mégsem lehet könnyű csak előrefelé nézni. Hiszen a múltját a sikerek mellett annyi tragédia is kíséri, hogy abba mások beleroppantak volna…
– Minden halál szörnyű, de a győriek buszbaleseténél gondoltam arra először, hogy ez a veszteség már elviselhetetlen… Ott Fűzy Ákos és Tapodi Péter halt meg, a barátaim. Ákosban is megvolt, ami bennem, hogy elege lett a hülyékből, mondta is, hogy jövök, Laci, hozzád vissza. Felépül ez az egész, és csináljuk majd a kosárlabdát. Hát most remélem, hogy legalább az arcképe ott lesz, a csarnok egyik pályája biztosan Fűzy Ákos nevét fogja viselni.
– Jobb lenne, ha fogalma sem lenne, kiről nevezze el.
– Sajnos én a kosárlabdában döntetlenre állok, amennyit köszönhetek neki, annyit el is vett tőlem. Ákost, Tapodi Petit, Horváth Jucit, az újságíró barátaimat, Hegedős Misit és Molnár Csabát… Belegondolni is borzasztó.
– Így még inkább érthető, miért menekül a folyamatos munkába. Még ha egyelőre hallani sem akar az elit edzősködésről…
– Azért a döntésem nem végleges. Tudja, miért lenne kedvem mégis visszaülni valamelyik magyar kispadra? Mert mostanra sokan elfelejtették, hogy apu hogyan pofoz. Márpedig nem árt, ha a gyereket néha emlékeztetik.
NÉVJEGY
Született: 1966. október 11., Újvidék
Klubjai: ŽKK Vojvodina (jugoszláv, 1991–1993), PVSK (1993–2008), Szpartak Moszkva Region (orosz, 2008–2009), Fenerbahce (török, 2010–2011)
Szövetségi kapitányként: nők (1992, Jugoszlávia, másodedző; 1997, Magyarország, másodedző; 1997–2004, 2008–2009, Magyarország), férfiak (2012, Magyarország)
Eredményei: Euroliga-győztes (2009), 2-szeres Euroliga-3. (2001, 2004), Euroliga-4. (2005), 2-szeres európai Szuperkupa-győztes (2008, 2009), Eb-4. (másodedzőként, 1997), 9-szeres magyar bajnok, 2-szeres orosz bajnok, török bajnok, 9-szeres Magyar Kupa-győztes, török Szuperkupa-győztes, 11-szer az év edzője
