· Egy dúsgazdag vendéglős szobrokat rakat az utcájába – le a kalappal!
· A városi tanács sebtében összeül – ötös!
· Vita ugyan van, de értékrend nincs: a nagy király kis szobrot kap a mellékutcában, a kiskirály meg ott ágaskodhat a főtéren – egyes.
· Magyartalansággal vádolni valakit, aki gondolkodásra próbál serkenteni egy várost – nullás.
(Ráadásul a vádbeszéd is bikkfa-magyar: „[J]oggal tehetjük fel azt a kérdést, hogy milyen magyarnak vallja az magát, aki a szabadkai városi képviselő-testület ülésén az ellen szavaz, hogy egész alakos szobrot emeljenek fel Mátyás királyról, a róla elnevezett szabadkai utcában, az egyik legforgalmasabb sétányának Szabadkán?”
Nos, milyen magyarnak vallja magát az, aki kezdő szintű írástudással ékteleníti édes anyanyelvét – vagy netán a haladóktól kapott szöveg Google-fordtásával?)
De fordítsuk komolyra a szót! A „Magyar Kormány támogatásával megvalósuló”, fenti zárójelben idézett okoskodás hosszasan okítja az ellenzéket Mátyás történelmi nagyságáról. Az utóbbival nincs is vitánk, sőt a szabadkai ellenzéknek sem volt. Éppen az a baj, hogy a mellékszobornak tapsikolók hanyagolják el a valódi történelmi nagyság mércéjét alkalmazni.
Mátyás király szobra Kolozsváron
Corvin Mátyás Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia(!), Galícia, Lodoméria, Kunország, Bulgária – és 1469-től – Csehország királya volt 32 éven keresztül. Lehet, hogy Szabadkán soha nem járt, de apja Nándorfehérvárnál védte meg Európát az ottomán hadaktól, ő maga pedig az egyik legnagyobb európai hatalom fejeként modernizálta az országot. Erre majd kap egy mellékutcai szobrot. Méghozzá nevének (hírek szerint csak) latin változatával – nehogy már magyarul ki merjük írni az utolsó előtti, de talán legnagyobb magyar király nevét!
Mindeközben egy bizonyos Cserni Jován viszont, aki nem egész egy éven át (alig tíz hónapig!) uralgott a mohácsi csata utáni délvidéki vákuumban, ráadásul még legnagyobb szerb hódolói sem tudják, kinek a fia-borja volt (a találgatások bizánci császári ivadéktól kecskepásztor fiáig terjednek), Szabadka főterén, szinte beláthatatlan magasságokban éktelenkedik, csak mert az ezeréves királyságtól „örökölt” területen hirtelen hatalommá váló szerbség új történelmet akart alkotni.
Persze minden rezsim szolgái önmagukat vagy nagynak tartott elődeiket vésetik kőbe (esetleg mindkettőt). Ezt aligha lehet megakadályozni. De ha már olyan történelmi magasságokban szárnyal a magyar–szerb barátság (mint a pünkösdi királyságú „cár” szobra), akkor talán meg lehetne beszélni a koalíciós szövetségessel, hogy „a mi Mátyásunk” mégiscsak volt akkora történelmi személyiség, mint az „ő Cserni Jovánjuk”. Vagyis Nándorfehérvár megmentőjének királlyá választott sarja legalább akkora emlékművet érdemel, méghozzá ugyanúgy Szabadka főterén, mint a kecskepásztor fiából lett önfelkent „cár”.
Mert ha ezt sem lehet elfogadtatni a „történelmi partnerrel”, akkor ugyan mit ér a koalíció?
Ezek a szerencsétlen, egymásnak uszított kis közép-európai nemzetek egyébként úgy elbeszélnek egymás feje fölött, hogy a békesség minden egyes napja isteni áldás. Ugyanakkor a sajátjaik kiközösítésében – meg a kifelé való hallgatásban – a magyarok utcahosszal vezetnek.
A „Fekete Cár” fehér szobra Szabadka főterén
Ha ugyanis végigböngésszük a Wikipédia vonatkozó szócikkeit magyarul, szerbül, horvátul és angolul, akkor láthatjuk, hogy míg Mátyás esetében többé-kevésbé megegyeznek az értékelések, addig Cserni Jován szerbül nagy hős, az „utolsó szerb cár”, sőt angolul „Vajdaság megalapítója” meg „szilárd erkölcsű és jámbor” uralkodó. A horvát Wikipédia viszont még azt is kétségbe vonja, hogy egyáltalán szerb és pravoszláv lett volna. A két világháború közötti meg a miloševići szerb történetírásból származó – többnyire megalapozatlan – krónikák szerint a szerb publicisztika ügyesen terjeszti (helyenként az elvárt fenntartásokkal leplezve a szándékot) Cserni Jován jó hírét és Vajdaság „mindig is” szerb voltát. A magyar Wikipédia viszont forrásjelölés nélküli, primitíven lekezelő kifejezéseket használ rá: „sötét lelkületű az illető, vagy van valami múltbéli takargatnivalója … Jován életét végigszemlélve a fekete, mint rossz jelző igen is illett rá.”
A legérdekesebb magyar forrás – noha szépirodalmi, tehát fiktív, akárcsak a szerb „történetírás” – mindenképpen Jókaitól származik, aki a „fekete cárt” egy „kecskepásztor fiának” tartotta. (Érdemes elolvasni!)
Kézenfekvő, hogy egyik megközelítés sem vezet messzire. Éppen ezért kellene nagy nemzeti nekibuzdulás és mellékutcai szoborhóbort helyett szembenézni a valóság egy részének megismerhetetlenségével, valamint másik részének egyértelműségével: Mátyás európai szintű uralkodó volt több mint három évtizeden át, aki elhozta országába a reneszánsz műveltséget és erős központi hatalmat teremtett ott, ahol azelőtt – és utána – a széthúzás uralkodott. Cserni Jován meg egy kérészéletű vidéki harcos volt, akinek sem utódja, sem ismert őse, sem átörökített hagyatéka, de még tízhónapos mesterműve sincs.
A vajdasági magyar kisebbségi hatalom azzal vívná ki igazán saját népe meg többségi urainak tiszteletét, ha nem bújtatná el a szobrot egy mégoly „frekventált” kocsmautcába, hanem kiegyezne koalíciós gazdáival a „fekete cár” főtéri dicsőségének legalábbis megosztásában.
