„Tudom, hogy életben van!” Két megrázó történet: egy eltűnt testvér, illetve egy eltűnt csecsemő nyomában

Eltűnt csecsemő szüleinek ítélt meg tízezer eurós kártérítést a nagykikindai bíróság az évek óta húzódó botrány kapcsán megszületett elsőfokú bírósági ítélet alapján. Az elmúlt évtizedekben több száz, de egyes becslések szerint több ezer csecsemő tűnt el gyanús körülmények között a szerbiai szülészetekről. Farkas Ibolyának a bátyja tűnt el, Gordana Puzić pedig hiába kereste a fiát, a csecsemőnek nyoma veszett.

Felbukkanhat még egy örökös

Farkas Ibolya még nagylány volt, amikor a nagymamája olyanokat mondott neki, hogy „Jaj, kislányom, csak nehogy megismerkedj a testvéreddel, és vele kezdj ki”. Ő ezt viccként fogta fel, nem tulajdonított neki jelentőséget. Tizenhárom éves volt, amikor meghalt az édesanyja, így tőle nem tudott meg részleteket, édesapjától pedig kellemetlen volt megkérdezni, mert azt hitte, hogy talán félrelépett. 2011 és 2012 között édesapja többször is célzott rá, hogy ha meghalna, felbukkanhat még egy örökös, Ibolya testvére. Mivel időközben édesapja is elhunyt, nem tudta meg az igazságot. Tavalyelőtt azonban a bérmakeresztanyja sírva fakadt, és közölte: nem bírja tovább magában tartani az igazságot.

Eltűnt csecsemő szüleinek ítélt meg kártérítést a nagykikindai bíróság

A nagykikindai bíróságon született meg az első olyan ítélet, amelyben kimondták, hogy egy szülészetről eltűnt csecsemő szülei számára kártérítést kell fizetni – tette közzé a paragraf.rs igazságügyi portál.

„1963-ban vagy 1964-ben, amikor anyu rendesen kihordta a terhességet, megszületett a pici, aki a Gábor nevet kapta. Apu és anyu is láthatta, hallották, amikor felsírt az egészséges baba. Odaadták szoptatni, és semmi sem utalt arra, hogy a pici meghalhat. A szülészet akkoriban nem a kórházban volt, hanem a mostani közgazdasági középiskola épületében” – meséli Farkas Ibolya a bérmakeresztanyjától hallottakat.

„Aznap, amikor ki kellett volna jönniük a kórházból, úgy fogadták aput, hogy anyu jöhet, de a pici nem, mert meghalt. Nem is tudták felfogni, mi történhetett. Anyu szerint előző este még minden rendben volt, megszoptatta, reggel pedig azt mondták neki, hogy a baba meghalt. Amikor ki akarták kérni a holttestet, hogy eltemessék, azt válaszolták, azt nem lehet, mert már elégették, ugyanis ilyen esetekben ez az eljárás”.

Amikor ez történt, a helyi sajtó is próbálta kideríteni, mi történik a szabadkai szülészeten, mivel abban az évben kétszáz baba halt meg.

Farkas Ibolya édesanyja rövidesen depresszióba esett, édesapja pedig bement a szülészetre, hogy legalább valami dokumentumot kapjon, azonban sem halotti bizonylat, sőt még születési anyakönyvi kivonat sem volt, tehát Gábor papíron soha nem is létezett. Ibolya keresztanyja azt tanácsolta édesanyjának, hogy mielőbb essen újból teherbe, hogy feledni tudja a történteket. Így is történt, s 1965-ben megszületett Farkas Ibolya, aki a közelmúltban egészen véletlenül ismerkedett össze Miroslav Tonkovićtyal, aki segített kapcsolatba kerülni egy kragujeváci egyesület vezetőjével. A tanácsukra először a városházára ment, ahol irodától irodáig küldték, de végül nem jutott hozzá semmilyen dokumentumhoz. Ezután a kórházat kereste fel, ahol azt válaszolták, hogy ott semmi keresnivalója sincs, ha valamit akar, akkor jogi úton keresztül próbálkozzon. Bíróság útján, az információkhoz való szabad hozzáféréshez való jogra hivatkozva kért tájékoztatást, amire azt a választ kapta, hogy nincs semmilyen információ sem.

Farkas Ibolya bátyja utáni nyomozása – bárhol is próbálkozott – zsákutcába vezetett, mert mindenhol elzárkóztak attól, hogy információkat adjanak ki.

„Tudom, hogy ő valahol életben van, ő pedig nem tud rólam. Csak azt szeretném megtudni, amit a szüleim is kerestek“ – zárja könnyes szemekkel gondolatait Farkas Ibolya.

Az anya, aki soha nem vehette kézbe kisbabáját

Gordana Puzić 1993-ban szülte meg első gyermekét. Azt leszámítva, hogy a vártnál valamivel korábban született meg a kisfia, minden rendben volt. Mivel koraszülött volt, inkubátorba helyezték, s néhány napig az anya látta is ott a fiát, de február 14-én közölték vele, hogy a pici nincs jól, Belgrádba kell szállítani, az anyát pedig hazaengedték a kórházból.

„Kaptunk egy telefonszámot, hogy azon érdeklődjünk. Mindennap fel is hívtuk, és azt mondták, a pici rendben van, jól fejlődik, hamarosan hazaengedik. Közel egy hónapig volt Belgrádban, ezért elhatároztuk, hogy meglátogatjuk őt, de ez sem ment könnyen. Kifogásokat találtak, hogy most éppen miért nem alkalmas, de mi ragaszkodtunk hozzá, hogy lássuk a fiunkat. Végül is beleegyeztek, de csak engem engedtek be, a férjemet – akivel akkor még nem voltunk házasok – nem. A nővér, aki előhozta a babát, nagyon kedves volt, de nem adta a kezembe, és azt sem engedte meg, hogy megérintsem. A pici rám nézett, azt a tekintetet és a mosolyát soha nem fogom elfelejteni“ – mesélte zokogva Gordana Puzić.

A nővér megnyugtatta, azt mondta, hogy ne aggódjon, a pici jól van, jól fejlődik, gyarapodik a súlya, nemsokára hazavihetik. A látogatást követően minden nap felhívták a kórházat, s valamennyi alkalommal közölték, a baba jól van. Március 12-én hiába telefonált, senki nem jelentkezett. Nagy sokára valaki fogadta a hívást, de amikor megmondta a baba nevét, hogy ki után érdeklődik, teljesen hidegen azt válaszolták, hogy a baba meghalt. Az anya nem akart hinni a fülének, és megkérdezte, mi történt, mire a vonal túloldalán lévő hölgy szemtelenül azt válaszolta, hogy: „Süket maga, nem érti? A baba meghalt, ne telefonálgasson tovább“. Kérdésére, hogy mi történt, mikor előző nap még teljesen rendben volt, azt válaszolták, hogy az éjszaka rosszul lett, szervei felmondták a szolgálatot, majd meghalt, és letették a telefont. Ezután már hiába is telefonáltak…

Nem pszichiáter kell, hanem az igazság

„Mindenképpen szerettünk volna Belgrádba menni, hazahozni a pici holttestét, de erről folyamatosan lebeszéltek bennünket azzal az indokkal, hogy drága az utazás, és a holttestet nem adhatják ki. Ennek ellenére elmentünk a fővárosba, az Anya- és Gyermekvédelmi Intézetbe, és azonnal egy illetékes személyt kerestünk. Irodáról irodára küldözgettek, mire végül azt a választ kaptuk, hogy nincs illetékes, aki ügyünkben bármit is tehetne, de várjunk a folyosón. Órákkal később jött egy nővér, aki hozzám vágott egy csomó papírt, és azt mondta, mehetek haza” – panaszolta Gordana Puzić.

Az elhunyt csecsemő holttestét nem mutatták meg azzal az ürüggyel, hogy elküldték boncolásra, ami azonban még nem fejeződött be. Azzal az ígérettel küldték haza őket, hogy a boncolás eredményét majd írásban elküldik, ezt azonban a mai napig nem kapták meg. Többször próbálták ezután kideríteni, hogy mi történhetett a kisfiukkal, de minden alkalommal zárt ajtókba ütköztek.

„Számomra és családom számára ez rejtély maradt, mert az első pillanattól kezdve tudom, hogy nem mondtak igazat” – mondja teljes meggyőződéssel az asszony, akit a történtek nagyon megviseltek. Sokszor arra ébredt éjszakánként, hogy álmában sikoltozott. Az orvosok azt tanácsolták, forduljon pszichiáterhez, mire ő azt felelte, neki nem pszichiáterre van szüksége, hanem arra, hogy megtudja az igazságot.

A kórházban arról próbálták meggyőzni, hogy itt már nincs mit tenni, ez a dolgok normális rendje, és a holttestet sem kaphatja meg. Próbálta ezt elhinni, megbékélni, de miután hallott a hozzá hasonló nagyszámú esetről, azóta biztos benne, hogy a fia valahol életben van. A már említett Miroslav Tonković javaslatára ő is csatlakozott a kragujeváci egyesülethez. A szervezetben azt mondták, szedjen össze minden dokumentumot. Miután minden papírja megvolt, az ügyészséghez fordultak, ahonnan – anélkül, hogy behívták vagy kihallgatták volna – rövid időn belül kapott egy elutasító választ, melyben néhány mondatban az áll, hogy semmi jel nem utal bűncselekményre.

Második fiúgyermekét is elvették volna?

„Később született egy lányom, aki tízes osztályzatot kapott. Férjemnek van egy anyajegye, és amikor a lányom megszületett, azonnal kicsomagoltam a pólyából, tüzetesen átnéztem és láttam, hogy ugyanott van neki is anyajegye, mint az édesapjának. Okulva a rossz tapasztalatból, tudni szerettem volna minden apró részletet az új jövevényről. Valamit, amiről biztosan fel tudom ismerni. Később még egy fiút szültem, őt is azonnal kicsomagoltam, hogy aprólékosan szemügyre vegyem, és neki is pontosan ott van az anyajegy. Ezután már biztos vagyok abban, hogy az első fiamnak is van ott anyajegye, és erről azonnal fel is tudnám ismerni” – meséli.

Amikor második fiát szülte, azt mondták, mivel az első fia meghalt, ezért őt is inkubátorba kell helyezni. Amikor visszakérdezett, hogy miért, ha egyszer minden rendben volt a szülés során, azt a választ kapta: mert sárgaságos. Addig erősködött, hogy végül megmutatták neki a fiát, ám a sárgaságnak semmi nyoma nem volt. Amikor erre is rákérdezett, akkor már olyan magyarázkodásba bonyolódtak, ami egyáltalán nem volt hihető, és következő nap vissza is hozták a babát az inkubátorból, hogy mégsem sárgaságos.

Amennyiben igazak a feltételezések, hogy itt csecsemőkereskedelem zajlott, akkor abban – az érintettek szerint – nemcsak egy orvos és egy nővér volt benne, hanem sokan, többek közt az igazságszolgáltatás is, és nyilván létezett egy iroda is, ahonnan mindezt megszervezték.

A tízezer euró megalázó

Gordana Puzić is értesült arról, hogy a nagykikindai bíróság tízezer euró kártérítést ítélt meg egy szülészetről eltűnt csecsemő szüleinek.

Legfeljebb tízezer euró egy eltűnt csecsemőért

Bekerült a szerb parlament eljárásába – az igazságügyi minisztérium által kidolgozott – az eltűnt kisbabákról szóló törvényjavaslat, azonban egyelőre még nem lehet tudni, mikor vitatják majd meg képviselők a beterjesztett javaslatot. Az viszont már kiderül a képviselőházi eljárásba került anyagból, hogy azok a szülők, akiknek a csecsemője nyomtalanul eltűnik, legfeljebb tízezer euró fájdalomdíjat kaphatnak az államtól.

„Ez megalázó! Tízezer euróval akarják az ember száját befogni, hogy ne beszéljen többet a történtekről? Töröljék ki a hátsójukat azzal a tízezer euróval! Nem tudom, mit gondolnak, de egy anyát sem tudnak megvásárolni” – mondta felháborodottan, és hozzáteszi, a törvényhozás sehogyan sem tud zöld ágra vergődni ezzel, de ha elfogadnák a tervezetet, az azt jelentené, hogy az édesanyák fogadják el a pénzt, és mondjanak le az igazságról, „pedig mi elsősorban az igazságot akarjuk megtudni”.

* * *

A riportunkban megszólaló személyek azt tanácsolják mindenkinek, akivel hasonló történt, hogy csatlakozzon az eltűnt csecsemők szüleit tömörítő egyesülethez – ami az interneten és a közösségi hálón könnyen megtalálható – és semmiképpen se hallgasson arról, ami történt. Riportalanyainkkal is kapcsolatba lehet lépni szerkesztőségünk közvetítésével, és ők nemcsak a hasonló sorsú édesanyák és édesapák, de a segítőkész jogászok, ügyvédek jelentkezését is szívesen fogadják.

Az írás a Családi Kör hetilap április 5-ei számában jelent meg.