Tisztán emlékszem arra a pillanatra – pedig akkor még csak tízéves voltam –, amikor 2006-ban Budapesten, az egyik legismertebb és legnézettebb kereskedelmi csatorna nagy sikernek örvendő, és akkor még igenis újdonságnak számító tehetségkutatójának, a Megasztár néven futó műsorának a színpadán Rúzsa Magdi elénekelte a Đurđevdan je című dalt.
Tisztán emlékszem, hiszen a szüleimben, akikkel hétről hétre többek között leginkább miatta ültünk a képernyő elé, óriási megdöbbenést váltott ki, ami mögött ott motoszkált egy kis félelem és nem utolsósorban egyfajta mérhetetlenül nagy öröm és büszkeség is. Koromból kifolyólag akkor még semmit sem értettem abból, hogy miért olyan nagy dolog ez Magyarországon, egy régi, ám mégis közismert, többféle feldolgozásban létező cigány népdalt szerbül és magyarul énekelni sok száz ember előtt a műsor döntőjében, majd learatni a sikert. És arra is emlékszem, hogy amikor mindez megtörtént, mennyire örült mindenki – mindenféle túlzás nélkül –, örültünk annak, hogy a parányi Vajdaságnak egy még parányibb falujából valaki elment, képviselt bennünket az anyaországban és megmutatta, hogy igenis meg tud valósulni az a bizonyos álom.
Az énekesnő a világgal együtt a szemünk előtt nőtt, színesedett és változott. Ám mindeközben mégis megmaradt egy roppant szerény, szerethető, tehetségét jól kihasználó, határozott nőnek, aki ma már sikert sikerre halmoz, és akinek szinte egy szabad hétvégéje sincs. Akit immár több mint tíz éve becsülnek és magukénak éreznek az anyaországban és a határon túl is egyaránt. Aki nem egyszer megtöltötte már a Budapest Arénát, és aki többek között már évek óta a mélységesen tiszteletre méltó Presser Gáborral is együtt zenél.
Fotó: Mark A. Rosta (Rúzsa Magdolna Instagram)
Nemrég Szegeden járt, de nemcsak a szegedieknek, hanem a környékbelieknek is egyaránt énekelt, én pedig a fergeteges és óriási érdeklődésre számot tartó koncert előtt csíptem el néhány kérdés erejéig.
Hogyan tudtad önmagadban elrendezi ezt a mérhetetlenül nagy sikert, amit egy tíz évvel ezelőtt megálmodott álom hozott meg, s amelyet napról napra ugyanúgy átélsz, megélsz újra és újra?
– Mindig is a zenének éltem, már odahaza a Vajdaságban is volt zenekarom, viszont fontosnak találtam, hogy amellett, hogy ennek élek, legyen egy becsületes szakmám, és így lettem szülésznő. Ám aztán ez a zenei irány mégis annyira nyílegyenesen jött velem szembe, hogy szinte ő választott engem, és még ha akartam volna, akkor sem tudtam volna kitérni előle. Éreztem, hogy ez egy olyan Isten által adott szép dolog, amit egyszerűen nem lehet elengedni.
A tehetségkutatót követően pedig erős késztetést éreztem arra, hogy mindent, amit addig nem sikerült megtanulni és elsajátítani bármi miatt, legyenek ezek anyagi okok vagy csak azért, mert nem olyan volt a környezet, azokat be szeretném pótolni. A kérdésedre a válasz pedig, hogy azért is tudom jól kezelni mindezt, mert az éneklés, a zenélés, a dalszöveg közötti mozgás egy olyan dolog, amit nagyon szeretek csinálni, és amiben nagyon jól is érezem magam, és ez számomra nemcsak a munka, hanem hobbi is. Tagadhatatlan, hogy iszonyatosan élvezek benne mozogni.
Ez pedig tulajdonképpen azt hozta magával, hogy a zenélésben való tevékenykedés egybeolvadt a személyiségemmel, és különben is, soha nem is szerettem és nem is szeretnék mást mutatni a színpadon, mint amilyen egyébként vagyok.
Az viszont sokat segített abban, hogy a nyilvánosság előtt jól meg tudjak maradni, és kezelni tudjam a sikert, hogy a hely, a vajdasági Kishegyes, ahonnan jöttem, egy nagyon pici falu, ahol mindenki ismeri a másikat, ahol az emberek közvetlenek, ráköszönnek egymásra és mindent tudnak a másikról. Na mármost, ha jobban belegondolunk, akkor velem még mindig ugyanez történik, csak most egy kicsit nagyobban. Nem érzek feszültséget magamban ettől, és így nem okoz gondot számomra a siker feldolgozása. Teljesen természetes, hogy azt csinálom, és úgy, amit és ahogyan szeretek.
Mit tanácsolnál azoknak a fiataloknak, akik éreznek önmagukban késztetést, és tudják, hogy van a művészetnek olyan ága, amiben tehetségesek, de mégsem mernek kilépni és küzdeni azért, hogy komolyabb eredményeket érjenek el?
– Nem hiszek abban, hogyha valaki szeret valamit, akkor nem mer kilépni, és elindulni az adott útvonalon. Szerintem ilyenkor mindig valami más állhat abban a bizonyos háttérben.
Édesanyám szavajárása mind a mai napig az, hogy; „Próbáld ki, nincs mit veszítened!”
És lehet, hogy egy napon én is ezen elv alapján nevelem majd a gyermekemet, hiszen ez pontosan így van, hogy amíg nincs mit veszíteni, addig miért ne próbálnád ki, ha az a valami nem jó, akkor nem az, és akkor sincs gond. Ha egy valamit kellene jó tanácsként mondanom, akkor az az lenne, hogy mindenki keresse meg azt, amiért úgy gondolja, hogy a világnak is nekimenne csak azért, hogy az adott álom megvalósuljon, kapálja ki, kutassa fel, harcoljon érte.
Téged mi motivál?
– Számomra egyértelműen a közönség a legnagyobb motiváló tényező. A dalaim és azok szövegeinek a hatása, amit kifejtenek, amelyeket a színpadon állva látok. Illetve azok az üzenetek, levelek, amelyeket kapok ezektől az emberektől, amelyekben leírják, amit éppen akkor éreznek, és kifejtik az adott szituációban lévő örömüket vagy bánatukat, amelyekhez valamilyen formában kapcsolódnak a zenéim, és így aztán én is. A célom végül is mindig az volt, hogy az emberek életének az aláfestő zenéje legyek. Úgy tűnik, ez több-kevesebb sikerrel össze is jött, jön. Pedig sokszor teljesen máshogy értelmezi a közönség, mint amilyen céllal az valójában született. És ez valahol így is a jó, hiszen ez az egész életforma nem szólhat csak rólam, ez egy sokkal komplexebb dolog.
(Az írás a Családi Kör június 7-ei számában jelent meg.)
