Hét évvel ezelőtt ezen a napon találták meg holtan berlini lakásán Kerekes László (1954–2011) festőművészt, a vajdasági magyar képzőművészet egyik legeredetibb és ugyanakkor legelnemismertebb alakját. Az utóbbira kiváló példa, hogy számos jelentéktelen névvel szemben Kerekes még szócikket sem kapott a Délvidéki magyar képzőművészet lexikonában (Timp Kiadó, Budapest, 2007, 671 oldal), holott Tolnai Ottó már az előszóban megemlékezett róla.
Kerekes László műveit most egy berlini magánalapítvány gyűjti össze és keresi a legjobb megoldást elhelyezésükre. Az alapítványt maga a művész hatalmazta fel végakaratában, és a célhoz Szerbiában élő egyetlen örököse is hozzájárult.
Miközben Kerekes Lászlót mind hazájában, mind Magyarországon agyonhallgatja a kommercializmus felé forduló, illetve állami kegyekből élő „hivatalos” kritika, és támogatója is alig akadt, addig Németországban neves ügyvédek és orvosok egyengették útját 1988-as odaköltözésétől egészen haláláig – az említett alapítványon keresztül pedig még tovább is.
Noha Kerekes még az 1988-as miloševići joghurtforradalom előtt elhagyta hazáját, már akkor előrevetítette műveiben a háborút, és a következő két évtizedben is annak a tematikája érdekelte. Elutasított mindenféle gyűlöletet és megkülönböztetést, soha nem kötött kompromisszumot sem a hatalommal, sem a pénzzel. Ugyanakkor nem kímélte kritikájától azokat, akik szerinte meghasonlottak önmagukkal és kiszolgálták a mindenkori elitet, ám a végsőkig hűséges barátja maradt annak a néhány embernek, akik őt és művészetét elfogadták, nagyra tartották.
Kerekes László addigi műveiből 1986-ban reprodukciós kiadás készült Pictura erupta címmel az Új Symposion portfóliós kiadásában.
Nyitóképünkön Kerekes László Dunai főnix című festménye látható
