Hiába intett „józan okosság”-ra a szerkesztő. Nemrégiben le is írtam. Elég idős vagyok már ahhoz, hogy ne érdekeljen, kit sértek a véleményemmel! És nem hallgatom el, hogy bizonyos (közéleti) magatartásoktól „felforr” az agyam. Hogy megvetem ezeket. És nem hiszem, hogy okosan legyinthetnénk rájuk, hiszen közvéleményt, kisemberi magatartásokat befolyásolnak. Retrográd szellemiséget képviselnek.
Luca és Szende
Luca, egy 22 éves óvónő elkeseredett bejegyzést tett közzé a magyarországi parlamenti választásokat követően. Saját és korosztályának kilátástalanságát, reményvesztettségét, életminőségének alacsony színvonalát egy számára megvásárolhatatlan kávéfőző példája révén érzékeltette. Megfelelő egzisztenciális háttér (képzettségének megfelelő és díjazott munkahely, anyagi biztonság etc.) hiányában ugyanis még egy kávéfőző megvétele is gondot jelent, ő pedig ezt méltatlan, megalázó léthelyzetnek tartja, ezért azt az utat választja, amit kortársainak igen nagy hányada: Nyugatra emigrál. Bejegyzése alatt csakhamar megindult a kommentáradat. A dolgok természetének megfelelően: véleményével egyetértő, s azt elmarasztaló bejegyzések tömege jelent meg idővonalán. Szomorú antihősei a vitának azok az önkéntes, az aktuális hatalom iránti lojalitásuknak és hálájuknak hangot adni szándékozó hozzászólók, akik meg sem értették, mert képtelenek elvonatkoztatni, hogy a kávéfőző csak egy szimbólum, a gondolat ennél a fogyasztói elvárásnál sokkal kiterjedtebb és lényegesebb.
Luca, a 22 éves óvónő korosztályának kilátástalanságát, reményvesztettségét, életminőségének alacsony színvonalát egy számára megvásárolhatatlan kávéfőző példája révén érzékeltette
Megszületett az ellenposzt is. Szende írta. Szintén óvónő. Majdnem dupla annyi idős, mint „kávéfőzős Luca”. Ezt az életrajzi körülményt többször, ritmikusan visszatérő, nyomatékosító érvként használja írásában. Megosztott történetének életszerűtlensége miatt sokan megrendelt szövegnek tartják. Lényege, hogy az erdélyi származású hölgy, amikor annyi idős volt, mint Luca (ezt ugyancsak fontos érvként említi!), már gyermeket szült, majd kétgyermekes anyaként elvált. Jövedelem és mindenféle támogatás nélkül maradva csak igen nehezen bírta magukat fenntartani. Egy ideig egy Waldorf-óvodában húzódtak meg, és meséivel a Városligetben gyűjtött pénzt. De nem adta fel a küzdelmet, és mára elérte, hogy munkahelye, ezáltal önállóan fizetett albérlete legyen. Igaz, s ezt büszkén vállalja, gyermekeit nyaranta sohasem fizethette be készségfejlesztő, szórakoztató táborokba, s amíg a többiek a tengerre utaztak nyaralni, ők örültek, ha az erdélyi nagymamához eljutottak. De boldogok voltak. Írása hangvételéből egyértelműen kitetszik, hősnek, a fiatalok (pl. Luca) által követendő példának tartja magát. Főleg, hogy az aktuálpolitika részéről ez számít elismert magatartásnak. Nem elégedetlenkedik, nem lázad, nem kiabál.
Írtam az előbb, én is elég idős vagyok már. A Lucát kioktató Szendétől is majdnem egy évtizeddel öregebb. Nélkülöztem is életemben. Gyereket is szültem. Kerültem nehéz helyzetbe. Fordult jobbra a sorsom. Maradtam (igaz, nem válás, hanem haláleset miatt) házastársi támogatottság nélkül. Mindezt mégsem tartom önmagában értéktényezőnek, s főleg nem elegendő alapnak ahhoz, hogy hősnek érezzem magam. Végtelenül ellenszenves számomra – miként Szende esetében is – a fiatalságellenesség, a tőlünk fiatalabb korosztályok nézetei, törekvései, döntései (és esetleges tévedései) iránti türelmetlenség. Az életkor csak egy állapot, sem a fiatalokat, sem az idősebbeket nem jogosítja fel a másik korosztállyal szembeni retorzióra. A fiatalságban benne rejlik a tapasztalatlanság miatti tévedés esélye, miként az idősebb korban a gondolkodás beszűkülése, az új dolgok iránti nyitottság hiánya. Mindkettő természetes addig, amíg vissza nem élnek vele, amíg nem használják fel a valóság elferdítésére.
Ezt írtam a Lucát kioktató Szende posztja alá. Nem szabad összekeverni a túlélést a minőségi élettel, a meghunyászkodást a megfontoltsággal. És főleg nem a hősiességgel. Minden elismerésem a kitartásáért, hogy vállalta a lemondásokkal együtt járó küzdést a megkapaszkodás érdekében – de a lemondás nem lehet az élet értelme maga, miként a megfizethető albérlet az elfogadható társadalmi státus jele. Gondolom, a szíve mélyén maga is érzi és tudja – valószínűleg innen táplálkozik a másként gondolkodók, a nálánál többre vágyók iránti gyűlölete is – hogy a „mesékkel való pénzgyűjtés” a koldulás eufémizált változata, a számítógépet és modern kütyüket helyettesítő esti mesélés elsősorban az anya számára jelentett vigaszt, miként a nagymama meglátogatása kompenzációt. A gyerekek – ha erről nem is beszéltek – minden bizonnyal kortársaikhoz hasonló játékokkal szerettek volna játszani, s falura látogatás helyett a tengerre tartó vonaton ülni. Szülőként pedig sem a fiatalon történő gyermekvállalás révén, de még a szerénységre történő nevelés igenlésétől sem leszünk igazán hősök. Jók talán akkor, ha az alapvető emberi értékek tiszteletére, a másság, s az eltérő vélemény tolerálására, önállóságra, a szabadság tiszteletére tanítjuk őket. Ha ebben sikereket érünk el. S ha megadjuk számukra a lehetőséget, hogy a mi példánk helyett saját maguk konstruálják meg vágyaik minőségi és elérhetőségi szintjét.
Az írás a Családi Kör hetilapban jelent meg.
