Egy kirekesztő társadalomban előbb-utóbb mindenki sorra kerül.  A lojalitás vagy a szolgalelkűség sem véd meg. Sohasem tudhatod, hogy mely tulajdonságod, szokásod, fogyatékosságod, hibád, vagy épp fordítva: képességed, készséged, kiválóságod válik nemkívánatossá.

Az ellenzékkel kezdődött, a liberalizmussal és a demokráciával folytatódott, de sorra kerültek az idegenek (menekültek, migránsok, bevándorlók), az etnikai csoportok és a kisebbségek, a homoszexuálisok is, mígnem a diszkriminációs hullám elérte a gazdaságilag lecsúszottak, a szociális értelemben peremre szorultak, az elszegényedettek, a csődbementek, a mindig is szegények, a munkanélküliek, a fogyatékkal élők, a hajléktalanok, a betegek, az öregek, a nők, a gyerekek bizonyos csoportjait is.

Egy illiberális társadalomban még az sem elég, ha a legszűkebb hatalmi elit vonzatkörébe tartozol. A hóhérok is rendre a vesztőhelyen végzik.

Spiró György Diavolina című, Maxim Gorkij ápolónője és utolsó szerelme, Olimpiada Dimitrijevna Csertkova (pszeudo) emlékirataiból íródott regényében olvashatunk Sztálin magyar borbélyáról. Emblematikus történet, függetlenül attól, hogy – mint a legendáknak általában – nincs teljesen bizonyítható valóságalapja. Ekképp sehol sem történt meg, miközben bárhol megtörténhetett, és – feltehetően – meg is történt. Paukert, a lembergi borbélyt, mint Sztálin testőrparancsnokát delegálták a kivégzésekhez: „[…] boldogan és tehetségesen játszotta el, ki hogyan könyörög, csúszik a földön négykézláb, hogyan visít, a budapesti Operában tanulta a színészkedést, ott volt parókamester. Sztálin felettébb élvezte az előadását, amíg őt is ki nem végeztette“ (203).

            A propaganda(-újságírás?) diszkrét bája

El tudom képzelni, hogy a tájékozatlan és befolyásolható (ezért: megfélemlíthető) átlagpolgár, ha csak az állami médiából tájékozódik, és nem képes önállóan értelmezni helyzetét, elhiszi, hogy faluja határában éjjelente tömegével kószálnak a migránsok („migráncsok” – az előítéletes szóhasználat szerint!). Ellenérzését, félelmét nem semlegesíti, és nem oldja fel az sem (hiszen a rettegésre kondicionáltak és nem a valóságértésre), hogy 2015 után még a hivatalos kimutatások szerint is elenyésző számú határsértés történt térségünkben, s hogy jelenlétük (nagy „hordák” helyett) szinte észrevehetetlen.

Nem hiszem el ugyanezt egyetemi végzettségű, több évtizedes szakmai gyakorlattal, biztos egzisztenciával rendelkező nyugalmazott újságírókról. Érthetetlen, miért áll valaki pályája végén, tartást és bölcsességet feltételező idős kora ellenére a hatalmi struktúra propagandagépezetének szolgálatába. (Hacsak nem magyarázható ez a hozzáállás az illető minden hatalmi formációt kiszolgáló múltjával, a jugoszláv irányultságtól és a kommunista meggyőződéstől – minden más közbeeső ideológián át – az „echte német” identitásig és a xenofób magatartásokig alakuló életpályájával. Mások szerint meg „érik” valamely vágyott kitüntetés, életműdíj!)

A modell, amely szerint cikkei íródnak, manipulatív. Látszólag semleges, például kulturális eseményről tájékoztat. Az aktuálpolitika úgy szivárog be a szövegbe – utóbbi esetben –, hogy a rockopera témája, amelynek bemutatója képezi tárgyát, Trianon.

Olvasóként azonban nem a színpadi alkotásról kapunk beszámolót, netán kritikát, értékelő véleményt, hanem a rockopera tematizálta és megjelenítette történelmi esemény(ek)nek a magyar nemzeti érzületet felkorbácsoló traumái kerülnek felsorolásra; a veszteségek, a bukott forradalmak, a téves háborúk, a megtorlások, a holokauszt, a nyilas rémuralom, az orosz megszállás, és – természetesen – a trianoni diktátum eredményezte területvesztés sérelme. A „közös fájdalom” megpendítésével az olvasó együttérzését nyeri el, főleg, hogy valamiféle fátum-, sorsszerűség jelenlétére utal, megkerülve a vezetők/vezérek, a hatalmi grémium mindenkori felelősségét, a retrográd ideológiáknak való behódolás katasztrófáját.

Ennek kapcsán merül fel az aktuálpolitikai sérelem, nevezetesen, a minden vajdasági magyar embert nemzeti érzületében megalázó, a Vajdaság jeles napjaira vonatkozó döntés, november 25-e kérdése.

Igen ravasz írói módszer, ahogy „első érzelmi reakció”-nak nevezve azt, felháborodásának ad hangot, némi elégedetlenkedő felhanggal („nem kellett volna!”) megpendíti a döntésben résztvevő magyar politikusok szerepét, majd egy pszichológiai érv („az érzelmi alapon, érzelmi felindulásból megfogalmazott vélemények általában tévesek”) segítségével jut el ahhoz a megállapításhoz, amiért – a rockopera bemutatójának apropóján – a cikk megíródott:

„[…] igaza lehet Pásztor Istvánnak, a VMSZ elnökének”.

Akkorát bicsaklik azonban logikailag a szöveg, hogy – vélhetően – annak még a magyar nyelv szelleme is „ellenállt”, ami egy grammatikai és értelmezhetőség szempontjából is rossz, zagyva mondatot eredményezett.

Kétes kimenetű szerecsenmosdatás. Mindez egy – valamikor – független hírportál felületén.

            Migránskeresőben

Kimerülni látszik a migránsellenes kampány. Nem jönnek, legalábbis közel sem olyan nagy tömegekben, miként azt hirdetve – az adófizetők pénzét sem kímélve – uszítottak ellene. A humánus emberi magatartások ellen. Törvényt is hoztak. Olyant, amellyel újfent a besúgók, feljelentők világát élesztették újra. Azt hiszem, a párthű média képviselőit fel is szólították a téma melegen tartására.

Térségünk legismertebb – a fent említett párt szolgálatában álló – szennyportáljának Picúr álnév alatt „ténykedő” szerzője éber. Utóbbi bejegyzése arról szól, legális határátlépőként miként volt tanúja a ravasz és gaz embercsempészek lelepleződésének.

„Fontos” cikk született tolla által, amely egyszerre hívja fel a figyelmet arra, hogy a migránsveszély nem múlt el, csak alakot váltott, másrészt igyekszik magyarázattal szolgálni arra vonatkozóan is, hogy miért uralkodnak egyes határátkelőhelyeken áldatlan, nemcsak az emberek szabad mozgását, de mindennapi életét is ellehetetlenítő állapotok. Tromf akar lenni a jelölt helyzet miatt tiltakozó, a kérdésben illetékes kormányzati szervekhez forduló civil szervezetek felé is.

Beszámol arról, hogy a több kilométeres sorban, órák hosszat tartó várakozás közepette, miként világosodott meg tudata, miképp vetkőzte le a határőrizet iránt táplált előítéleteit. Mert szeme előtt zajlott le, hogyan igyekeznek a migráns gonosztevők, s az őket segítő embercsempészek kijátszani a nagy tömegben lazuló éberséget. Épp a sorban előtte álló autóban próbált meg ugyanis egy idegen nő hamis útlevéllel belépni Magyarország területére, de észrevették. A határőr hozzájuk érve megkérdezte, mit láttak, ők készségesen válaszoltak, mire részletesen tájékoztatta Picúrt a történésekről. Elmondta, hogy a sofőr embercsempész, míg az ügy főszereplője, az idegen, egy zombori szerb nő útlevelével próbálta megtéveszteni a hivatalos személyeket, hogy nem beszélt egyetlen térségünkben ismert nyelven sem, míg az autó vezetője azt állította, nem ismeri, s hogy a két határ között stopposként vette fel utasát. Gondolom, a „hivatalos szerv”, ha kérik, akár le is rajzolja nekik az ügy homályos részleteit, miként az a határsértési, vagy más bűnügyek esetében megszokott eljárás adatfelvétel közben. Nem tudom, csak Picúrékat avatták-e be a részletekbe, vagy az összes közelben várakozó, megbízható (értsd: fehér, keresztény, magyar, konzervatív etc.) szemtanút?

               Homályos tükrök

Érdekes, hogy a fentebb bírált portálok egyikén sem olvashatni mocskolódó, de még gúnyos cikket sem olyan jelenségekről, mint a határon innen és túl is előszeretettel közvetített valóságshow-k, „farmok”, édes életű „párok” műsora. Érdekes, hogy az élő adásban bemutatott nemi aktus, fizikai vagy nemi inzultus fiatalokra és a közízlésre tett romboló erkölcsi hatása még véletlenül sem háborítja fel őket, nem úgy a liberalizmus, az ellenzékiség és a másság. Leginkább a homoszexualitás.

Egy ideig azt hittem, hogy a Picúr-félék azért bújnak álnevek mögé, mert szégyenlik a közírásnak azt a változatát, amelyet – ki tudja mi okból – művelni kénytelenek. De, azt hiszem,  nagy tévedés. Nem szégyenlik. Csak hasznot húznak belőle, s arra rendezkedtek be, hogy szükség esetén köpönyeget váltanak. Azt hiszik, egy álnév mögé bújva tovaléphetnek.

Csak néhányan vannak, akik e portálokon is a saját nevük alatt publikálnak. Ritkábban tájékozatlanságból. Nem ismerik fel, nem néztek utána, hogy milyen színvonalú és rangú felületen jelennek meg. Leginkább elbizakodottságból. A tudománynak van magyarázata rá. Egy paradoxon. Az intelligens ember mindig kételkedik saját tehetségében, készségeiben és tudásában. A szerény intellektuális képességekkel rendelkező, tehetségtelen ember mindig többet gondol magáról.

Egyikük (irodalmár, Márai-„szakértő”) meggyőződése önmagáról, hogy briliáns humora van, s hogy az írásai szellemesek. Pedig csak egy kislelkű, féltműveltségű, humortalan, a középszerűséget is alulról ütő ember önelégültsége süt írásaiból. Egyik tanárunk erre az írói attitűdre mondta mindig, hogy „tükör előtt onanizáló”. Az ilyeneknek mindig homályos a tükre.

Ők azok, akik a tüntetéseket és a felvonulásokat erőszakkal feloszlató, vérbe fojtó „fakabátok”-nak szurkolnak. Akiknek tetszik az önkény, akik nevelési módszernek tartják a verést, akik bármilyen normától eltérő (netán deviáns) magatartást „falhoz állítás”-sal torolnának meg. Úgy vélik, a homoszexualitás döntés kérdése, amit ki lehet verni a másikból. Ők azok, akiket nem rendít meg a négyéves kisfiú halála, nem éreznek együtt a lebombázott városból, karjában sebesült gyerekével menekülő férfival, akik nem sajnálják azt az embert, akinek az egész családja tengerbe veszett – mert arab és muzulmán vallású (volt).

Péterfy-Novák Éva jegyezte meg a Budapest Pride-ot (s az azt elfogadókat) támadó hozzászólások kapcsán, hogy „senki sem kapott vakcinát a homoszexualitás ellen”, tehát nincs olyan egyén vagy család, aki biztos lehet abban, hogy nincs, vagy nem lehet meleg hozzátartozója.

Nekem a vázolt közírói magatartásokról Sztálin borbélyának története jutott eszembe. Az az önelégültség, ahogy tehetséges színésznek gondolta magát, s úgy hitte, a diktátornak és retrográd szellemiségének való hódolás életének biztosítéka is. Most ők a „borbélyok”. De az emberéletet semmibe vevő önkénnyel szemben nem létezik életbiztosítás, miként az önmagát csak a vezér árnyékában, tömegben, verőlegények védelmében hősnek gondoló gyávaság ellen sem orvosság.

A bajai hajléktalanokat étkeztető vendéglős azt mondta az őt emiatt becsmérlő hölgynek, családanyának: „Legyen egyszer a vendégem!”

Mit mondhatnánk a másokat, identitásokat, magatartásokat, etnikai, vallási és faji csoportokat „eltakarítani” szándékozóknak?  Talán: „Élj sokáig, hogy tanúja lehess annak, a retrográd ideológiának, amelynek haszonélvezője, lakája voltál, hogyan tükröződik vissza a hozzátartozóid életében, hogyan csattan rajtuk ama szimbolikus ostor – helyetted!”