Amikor a vászon visszaszól

Festő, költő, pedagógus, szociális munkás, aki széles karimájú fekete kalapot hord. Ő Kerekes Sándor szabadkai művész, aki már több mint fél évszázada foglalkozik képzőművészettel. 1961-ben iratkozott be a tanítóképzőbe, abban az időben Vinkler és Szilágyi voltak rá nagy hatással. Első önálló tárlata 1964-ben nyílt meg. A művész a közelmúltban ünnepelte hetvenharmadik születésnapját, így ennek kapcsán kerestük fel a Sétaerdő közelében lévő otthonában, ami gyakorlatilag teljes egészében egy műterem: a garázstól kezdve az udvaron és a gangon át egészen a szobáig kész vagy készülőfélben lévő alkotások láthatók.

Kerekes Sándorral az alkotói tevékenysége mellett az oktatásban tapasztalható gondokról és a napi politikáról is beszélgettünk.

Mi táplálja a művészetét?

– Nem mondom, hogy ecsettel fekszem és ecsettel kelek, de a gondolatok ott vannak a fejemben. Még kertgyomlálás közben is ott vannak a festői mozdulatok. Többször megkérdezik tőlem, hogy van-e múzsám? Kérem szépen, nekem millió múzsám van. Egy mosoly, egy tekintet is lehet múzsa, ezek bekódolt élmények. Egy festő nyitott szemmel jár, és nemcsak néz, lát is. Egyértelmű, hogy az embernek van egy magán- és egy közösségi élete is, ahol át kell állítani ezeket a bekódolt dolgokat. Néha, amikor a vászon visszaszól, olyan élmények irritálódnak ki belőlem, amelyek húsz-harminc, vagy öt éve, esetleg csak két napja épültek be a tudatba. És ha visszaszól, akkor szinte játszva, üdén teszem a dolgomat, nem figyelve senkire, semmire. Néha a feleségem jön, hozza a vacsorát, majd amikor reggel szól, hogy igyuk meg a kávét, és megkérdi, hogy „te nem feküdtél le?”, azt válaszolom, „nem tudtam, hogy elmúlt az éjszaka.” Ezt a munkát nem úgy kell elképzelni, hogy az ember odaáll és megcsinálja, ehhez egy lelki feltöltődés is kell. Ihletekkel töltődöm fel, és ezek a klasszikus múzsák.

Alapvetően tehát festőművészként éli meg önmagát, de több szakmája van.

– Így van, és lényegében ezekből a szakmákból felgyülemlett tapasztalatok is bekódolt élményekké váltak. Köztudott, hogy verseket is írok. Megboldogult Burkus Vali néni készített velem egy interjút, amelyben azt írta, hogy nem tudni, mikor vált a festő költőre, vagy fordítva. És valóban így van, ezt én sem tudom. De vannak olyan járatok, amikor az emberből ömlik a dolog, és ki kell mondani. Függetlenül attól, hogy az aztán ott marad a fiókban, vagy megjelenik. Vannak mély gondolatok, amiket megpendítettem. 1994-ben jelent meg az első kötetem, amiben a nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején íródott szövegek vannak. Olyan dolgokra tapintottam rá, melyek ma is élnek. Megéreztem a társadalmi mozgások impulzusát. Egy gondolkodó emberbe beragadnak dolgok, amiket utána papírra, vászonra vagy versbe ültet.

„TUDJÁTOK-E GYEREKEK, HOGY MIÉRT VAGYUNK MOST ITT? AZÉRT, HOGY NE LEGYÜNK AZ ISKOLÁBAN!”

Pedagógusként és szociális munkásként is dolgozott.

– Rajztanár és tanító bácsi is voltam. Nem dicsekedésképpen, de annak idején is itt laktam, ezen a környéken, az Epreserdőtől légvonalban ötszáz méterre születtem. Szeretem is ezt a tájat. Az első osztályt a mostani Széchenyi, az akkori nevén Ivo Lola Ribar iskolába írtam be, és az utolsó munkanapomat is ott töltöttem. Tizenöt évig dolgoztam az iskolában, először az igazgató tanácsadójaként a szülők iskolájával kapcsolatosan. Közben szociális munkásként gyerekekkel dogoztam, csoportokkal, és még polgári nevelést is előadtam. Amikor elment nyugdíjba a kolléganő, átvettem tőle a képzőművészet oktatását.

Mennyire hatékony a művészeti képzés az általános iskolában?

– A nyolcéves általános iskolai oktatás alatt összesen 412 képzőművészeti órájuk van a gyerekeknek. Tessék ezt felosztani nyolc évre. Alsó tagozatokon kötöttek az órák, és ott még könnyű dolgozni. Két óra elegendő is, hogy alkotni tudjunk. Hatodiktól már csak egy óra van hetente. Be kell írni a naplóba az órát, a hiányzókat, elő kell venni a ceruzákat, festékeket, és nem sok idő marad dolgozni. Azután pedig csodálkozunk, hogy a gyerekek máshonnan szerzik a vizuális információkat. Sajnos a gyerekek nem járnak kiállítási csarnokokba és koncertekre sem. A kollégáktól kértem, hogy a diákokat utolsó órán elvihessem kiállításra. Amikor bementünk a tárlatra, rendszeresen azt mondtam: „Tudjátok-e gyerekek, hogy miért vagyunk most itt? Azért, hogy ne legyünk az iskolában!” Abban a percben feloldódott minden, és sokkal jobban oda tudtak figyelni az utalásokra, elemzésekre és színkompozíciókra, mint ahogyan az iskolapadban órán figyelnek. Ebből épül aztán az öltözködéskultúra, a testi higiénia, a frizura és sok minden. A középiskolák tantervéből száműzték a képzőművészti oktatást. Nem tanítunk művészettörténetet és építészetet sem. Akkor mégis mit várunk el, hogyan találják meg önmagukat a gyerekek? Azon is csodálkozom, hogy miért nem született olyan vajdasági építész, aki a szecesszió alapjain, de a mai kor elvárásai szerint gondolkodik és tervez. Az építészetben a szecesszió sajnos nincs jelen, ellenben a zenében igen. A Népszínház művészeinek a kArc előadásain érezhető, hogy ezek a művészek a szabadkai kultúrára építkeznek.

Ezt a munkát nem úgy kell elképzelni, hogy az ember odaáll és megcsinálja, ehhez egy lelki feltöltődés is kell.

„ESZEMBE JUTOTT AZ A HAT GYEREK, AKIKET LÁTTAM, HOGY ÉHEZTEK”

Hogyan gondolkodik egy művész lelkületű szociális munkás?

– Az olyan gyámhatósági tevékenységeket kedveltem – persze minden munkát megcsináltam – amelyek kötődtek az emberi élet mivoltához. Minden szép házasság számomra egyformán kedves, viszont a válóperes konfliktusokban egy totálisan más világot lát az ember. Törvényszéki szakértőként is dolgoztam válóperes ügyeken. Enélkül a költészetem nem született volna meg. Apró, szinte pillanatnyi dolgokon múlik egy házasság jövője vagy egy gyermek felnevelése. Azt pedig, hogy jól nevelted-e a gyereket, csak tizenöt-húsz év múlva látod meg. Katonaság után hazajöttem, azonnal kaptam munkát, mert hiány volt ebből a hivatásból. Két-három hónapja dolgoztam már, amikor egyszer, egy vasárnapi ebédnél nem tudtam enni. A feleségem kérdezte, hogy mi a gond. Eszembe jutott az a hat gyerek, akiket láttam, hogy éheztek, és nem volt meleg szobájuk. Ezek olyan dolgok, amik hatnak az ember lelki világára. Ezt a munkát úgy kellene végezni, hogy amikor lejár a munkaidő, be kell zárni az irodát, hazamenni és elfelejteni. De ezt egy érző, alkotó, magamfajta ember nem tudja megtenni. Sok olyan élmény kódolt bennem, ami a verseimben már megjelent, de vannak még emlékek, amiket meg kellene írni.

Nem szokta véka alá rejteni véleményét politikai kérdésekben sem. Mit gondol a jelenlegi állapotokról?

Az a fontos kérdés, hogy én hogyan élem meg magamat magyarnak a szülőföldön

– Én vajdasági magyar vagyok, aki a Kárpát-medencében született. Felettem öt állam ment el, én pedig maradtam itt, és akarok is maradni. A magyarságban Trianon kérdése mindig napirenden volt. A nábobok meg nem egyezése lökte szét az országot, és rátették a mancsukat azok, akiknek hatalmuk volt. Tehát én vajdasági magyar vagyok, nem pesti, nem szegedi, nem marosvásrhelyi, hanem vajdasági. Ez az ég alatt születtem, itt tudok gondolkodni és alkotni. Azonban nincs kiegyenlítve az értelmiségiek és a politizáló emberek között ez a dolog, nincs közös nevezőre hozva a magyarság kérdése. Itt van, most Várady Tibor tanár urat vádolják, cikkeznek róla. Pedig neki egy professzorra jellemző tiszta lelkiismerete van. Családi múltja is közismert. Egy külhoni rákerül az anyaországi listára? Nem tudom, mennyire lendített a magyar öntudaton az, hogy április nyolcadikán elmentünk és szavaztunk. Szerintem nem lendített azon, amekkora magyarok vagyunk mi itt Vajdaságban. Az viszont egyértelműen Orbánnak köszönhető, hogy szabad mozgást kapott a magyar közösség, de itt akkor felmerül az elvándorlás kérdése. Ezt pedig lehet ezerféleképp tolmácsolni, az viszont tény, hogy elmennek az emberek.

Tehát a politikai vezetők rosszul teljesítenek?

– Azt hiszem, itt egy nagy játék megy, melynek szerves része a vajdasági magyar közösség. El kell ismerni, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség politikusai gyakorolják a hatalmat, és annak közelébe mást nem is engednek. Vannak dolgok, amiket jól csinálnak, és ezt támogatom is. De az a fontos kérdés, hogy én hogyan élem meg magamat magyarnak a szülőföldön. Úgy, hogy a mai és a holnapi napra tervezek, a tegnapot pedig elkönyvelem. Elkönyvelem a magam módján, úgy, hogy ez az egyénnek, a szűkebb vagy tágabb közösségnek sikerült, vagy úgy, hogy nem sikerült. Az év 365 napjából sajnos 360-ra mínuszt kell tennem.

Miért?

– A legnagyobb gond, hogy nincs natalitás. Nem volt munka, a fiatalok fogták a vándorbotot, és elmentek, magukkal vitték az esetleges népszaporulatot. Ez a csökkenő tendencia folytatódni fog. De van egy másik folyamat is, amelyet délről hoztunk, ami még Kasza József alelnöksége idején indult. Akkor kezdődött a betelepítés. Rendben van, hogy lezárták a magyar határt, joguk van úgy gondolkodni, hogy azt engednek be, akit akarnak. De nem gondolnak azokra, akik itt, Vajdaságban maradtak. Ez olyan kérdés, amit a politikumnak meg kellene oldania. Hallom, hogy valamelyik nap Martonoson volt falugyűlés, mert tarthatlanná vált a helyzet. Szervezetlenség uralkodik, ugyanakkor hatalmas a nyomásgyakorlás, és nagy pénzmozgások is vannak. De én nem vagyok hajlandó úgy gondolkodni, hogy mindenért Soros György a hibás.

„TUDJA-E, HOGY TITO BETEG, NAGYON BETEG, LEHET, MEG FOG HALNI?”

Az ellenzékről mit gondol?

– Sajnos ezt az ellenzéket, ami itt Szabadkán a Magyar Mozgalomhoz kötődik, egyszerűen letapossák. Néhány hónappal ezelőtt egy vitában Kalmár Zsuzsanna felszólalása után a szószékhez jött a haladó párti képviselő, aki azt kérdezte tőle, tudja-e, hogy Tito beteg, nagyon beteg, lehet, meg fog halni? Abban a percben összeugrott a gyomrom. Ha ott lettem volna az ülésen, akkor azt mondtam volna ennek a képviselőnek, hogy szerencséje, hogy most él, mert különben rögtön Goli otokra vitték volna. Ahogy Szabadkának, úgy az országos hatalomnak sincs erős ellenzéke. Saša Janković kitűnő dolgokat csinál, amire építkezni kellene, de nincs kire, mert a fiatalok és az értelmiség elmegy innen.

Ez a kitérő után kanyarodjunk vissza a művészethez! Jelenleg min dolgozik?

– Lassan megkezdődik a nyári idény, amikor Nagyváradtól Kaposvárig a művésztelepeket nyűvöm. Ezek már számomra fárasztóak, de csinálom őket, mert mint ahogyan Szajkó Pistával mondtuk, ez többet ér, mint egy akadémia. Különösen, ha a művésztelepet nem kezdő amatőrökkel töltik meg, hanem profikkal. És a profi alatt nemcsak az akadémiai festőket kell érteni, hanem az alkotó erőt, az alkotó embereket. Közben vezetem a felnőttek képzőművészeti szakcsoportját a Gerontológiai Központ szervezésében, a Vöröskeresztben gyermek- és ifjúsági csoportot vezetek. Ezek kitöltik a mindennapjaimat egészen addig, amíg meg nem kezdődnek a művésztelepek. Nem szeretem az egy-két naposakat, ahová megérkezünk, szétpakolunk, festünk, eszünk-iszunk és megyünk tovább. Az utóbbi időben például Sopronba szeretek járni, ott egy nagyon jó művésztelep működik. Attól jó, hogy mindig van három, négy vagy öt ember, akit várok, hogy találkozzak velük, mert újat hoznak, illetve a már szerzett közös tapasztalatokra építünk, és akkor mindig jó munkák születnek. A palicsi filmfesztivál keretében is működik egy telep, de ott kicsit megingott a dolog, több belgrádi művészt hívnak, szabadkait egyet sem. Nemcsak magyart nem, egyetlenegy szabadkait sem. Itt szeretném megragadni az alkalmat és elmondani, hogy nagyon nagyra értékelem Miroslav Jovančić munkásságát. Azt gondolom, hogy Mika a mögöttünk lévő generáció legerősebb embere, aki viszi a dolgokat a kultúra minden szempontjából. Minden elismerésem az övé!

Az interjú a Családi Kör hetilapban jelent meg.