Szigeti históriák (2013/1)

A visszaszámlálás megállíthatatlanul pörög, augusztus 8-ig, az idei Sziget Fesztivál hivatalos nyitónapjáig már csak néhány hét maradt hátra. Liam Gallagher, Bastille, Lykke Li, Stormzy, Parov Stelar, The War on Drugs, Bonobo, The Kooks, MØ, Nick Murphy fka Chet Faker, Kaleo, Zara Larsson, Gogol Bordello… – csak néhány fontosabb név a 2018-as sztárfellépők közül. Tavaly, a rendezvény negyed évszázados jubileuma előtt tisztelegve újítottuk fel (és poroltuk le…), de ezzel együtt természetesen folytattuk is immár itt, helyben, a szabad, független közéleti fórumunk internetes oldalain a sorozatot, amely sok-sok átalakuláson és metamorfózison esett át nyomtatott megjelenése idején, de mindvégig kitartott az eredeti elképzelés mellett, hogy élményszerűen elevenítse föl a Sziget Fesztivál történetét, illetve annak legfontosabb eseményeit. Az idei a sorrendben huszonhatodik fesztivál, a históriák tehát folytatódnak, és újabb élményeket generálnak…

Valaki belecsempészett valamit az italomba – gondolhatnánk. Pedig dehogy! Inkább csak kihagytak valamit a koncertprogramból. Valamit, ami szívemnek és lelkemnek nagyon is kedves lett volna…
De akkor mégis, hát hogy jön most ide a pia, és az, ami benne van?
Persze, a fesztiváli körülmények között szinte bármi belekerülhet az italunkba, nemcsak a természetes életterükben felvert, természetes életkörülményeik között megzavart, természetes életvitelükből kizökkentett, s éppen ezért – talán hitetlenkedve, s talán kicsit duzzogósan is – körülöttünk röpdöső rovarok, de ezen túl is szinte minden; bármi, amit felkaphat a szél, bármi, amit megtáncoltathat a szellő, s bármi, ami kergetőzhet a fejünk felett a porszemekkel.
Aztán már csak mindezek landolására kell (esetleg…) odafigyelnünk. Nehogy valami olyasmit szűrjünk ki a fogunkkal az italunkból, amit alapesetben nem is szerettünk volna sörbe áztatni. Vagy: a jobbik eset talán az, ha úgy csúszik le a torkunkon, hogy észre sem vesszük. Mert amit nem veszünk észre, arról tudomást sem veszünk; nincs, soha nem is létezett, punktum, s így hát felszabadultan örülhetünk a zenének, az épp látott, s hallott koncertnek, a bulinak, a csajoknak (vagy ők: a pasiknak…), a mosolygós embereknek, a nemzedéknek, amelyik már olyan szerencsésnek mondhatja magát, hogy fesztiváli körülmények közepette szocializálódhatott társas lénnyé; s amelynek a fesztiváli együttlét jószerivel ugyanolyan természetes közege, mint a rovaroknak a kis dombocska, a fűcsomó, amely mellé visszaváltható poharunkat állítjuk, amikor törökülésbe ereszkedünk a nagyszínpad előtt.
Nos, hát az idei VOLT Fesztivál vasárnap hajnalban véget ért, s azóta is a választ keresem arra a kérdésre, hogy vajon mi lehetett az italomban. Erre a kérdésre pedig a legkönnyebben a Ramones együttes segítésével találhatjuk meg a választ:

Már elnézést, hogy egy zárónapi koncerttel kezdem a fesztiváli beszámolómat, de ez már a szervezők nagyszerűségét, vagyis nagyjából a program megszerkesztésének ügyességét dicséri: szombaton, július 6-án, még ha egy viszonylag előnytelennek is mondható időpontban (délután háromnegyed hét előtt öt perccel…) játszott ugyanis az OTP Bank és a Petőfi Rádió közös színpadán egy igencsak furcsa és kacifántos nevű formáció. Mégpedig: a Marky Ramone’s Blitzkrieg with Andrew WK on vocals. S még egyszer: „már elnézést”, de erről a buliról én mostantól csakis és kizárólag úgy beszélek majd, mint egy igazi Ramones-koncertről. Mert, ha valójában nem is volt az, tulajdonképpen pontosan azt kaptuk, pontosan azt láttuk és hallottuk, amit egy Ramones-koncerten hallhattunk és láthattunk volna, ha megadatik eljutnunk egy (valódi…) ilyenre, s ha ugye, a zenekar mindeddig utolsó felállásának tagjai (és alapítói…) mára már javarészt nem haltak volna ki.
Nyugodjanak békében!
Nem szeretném itt most helyben megírni a Ramones történetét (azt egyébként is ki lehet keresni a Wikipédián; s csak halkan jegyzem meg: az angol változat jóval részletesebb és alaposabb, mint a magyar…), csak annyit foglaljunk össze mindebből gyorsan – s mintegy menekülve a témától, a feladattól –, hogy Marky Ramone nem volt az együttes alapító tagja. Ő csak 1977-ben csatlakozott az egyébként 1974-től jegyzett együtteshez. Majd később – időlegesen ugyan –, de ki is szállt…
Hogy visszatérjen…

A nagykönyv megnyittatott

Úgy tartják hát, hogy Marky annak a nagy, s „klasszikusnak” mondott Ramones-felállásnak volt a tagja, amelyben Joey Ramone, Johnny Ramone és Dee Dee Ramone oldalán felfuttatták és sikerre vitték a zenekart. Ennek a gárdának pedig ma már ő az egyetlen nagy túlélője…
Marky a magyar származású Tommy Ramone (vagyis Erdélyi Tamás, született Budapesten, 1949-ben; az alapító tagok közül pedig ma már ő az egyetlen nagy túlélő…) helyére ült be 1977-ben a dobok mögé. Kettejük kapcsolatára kérdezett rá a Recorder blog szerzője, Biczó Andrea is a koncert előtt készült interjúban:
„– Biztosan tudod, hogy Tommy Ramone Magyarországról származik…
– Igen, most is itt van?
– Nem tudok róla. Tartod még vele a kapcsolatot?
– Igen, persze, Tommy nagyon jó barátom.” (A beszélgetés teljes szövege elérhető ITT: http://recorder.blog.hu/2013/07/08/_folyt_mindenhonnan_a_kokain_marky_ramone-villaminterju; jó böngészést kívánok hozzá!)

„Folyt mindenhonnan a kokain” – Marky Ramone-villáminterjú

Igazi élő legenda látogatott el a Volt Fesztivál zárónapjára. Marky Ramone (azaz Marc Steven Bell) 15 évig dobolt a punk rock alappillérének számító Ramones-ban (két etapban: 1978 és 1983, illetve 1987 és 1996 között), a magyar származású eredeti doboson, Tommy Ramone-on kívül…

Mi már csak a koncertre érkeztünk meg a színpad elé, interjút így hát nem készítettünk. De, amit kaptunk, az kifogástalan, lenyűgöző és megdöbbentő volt. 🙂 Ahogyan a hamisíthatatlan punk rock a nagykönyvben le van írva!
Ha bárki arra vetemedett volna, hogy azt higgye, a Marky Ramone’s Blitzkrieg with Andrew WK on vocals nevű formáció egy nosztalgia-zenekar, egy haknibrigád, hát nagyon nagyot tévedett. Kecskeszakállamra és pödrött bajszomra mondom, a vénöreg Marky bátyó olyan zenészekből szervezett maga köré együttest, akik akár az eredeti felállásban is megérdemelten helyet kaphattak volna. Ha ugyan elférnek benne… Méltán lehetett volna ugyanis helyük a zenekarban…
Attól a pillanattól számítva, hogy ezek a srácok kijönnek a színpadra, nincs megállás, nincs megállás, nincs megállás, nincs megállás, nyomják ezerrel, nincs megállás, mintha az életük függne tőle. (Persze, minden magára valamit is adó zenész tudja, hogy ténylegesen függ is…) Amikor egy dal végén Marky Ramone, a dobos, beüti az utolsó taktus – vagyis a zenei időmérték 🙂 – végét, a basszusgitáros erre a jelre máris beszámol a következő zeneszámra. És gyakorlatilag megállás nélkül játszanak tovább, nincs hülye szövegelés, nincs „kill the lights off”, vagy „who is the king?”-ezés, „am I a king?”-ezés, nincs hablaty és nincs sztárkodás, kivagyiság, időhúzás, nincs behízelgés és nincs benne semmiféle felesleges sallang, csak zene van. És igen, ezt nagyon is tisztelem! Ezért nagyon tudok rajongani…
S mivel itt elsősorban régi dalok szólnak új előadók hangszerein, és egy új énekes hangján (de ahogy csak a torkán kifér…), az érzés így válik immár teljesen időtlenné. Hacsak az egyes dalok keletkezési évét nem nézzük, teljességgel mindegy, hogy 1974-ben állunk ott az akkor még amatőr srácok első próbáján, vagy a nyolcvanas-kilencvenes években az akkor már tomboló közönségben, úgymond a csúcsidőben, vagy 2013-ban, vagy bármikor, talán még majd egy-két év múlva is, ha visszahívják őket… (Ezt nagyon-nagyon javallanám!)

A Lővérekben tévelyegve

A dalok összefolynak, vagyis ilyen szinten itt már egymásból következnek, egymásra épülnek, egymásban megmerítkeznek és egymásból erőt merítenek. Kicsit ugyan meg kell vakarnom nekem is memóriám, hogy menet közben fölidézzem egyik-másik rég hallott dal szövegét – csúnya mulasztás volt ennyi időn át mellőznöm, elismerem! 🙂 –, leporolni az emlékezetet, de már megyünk is tovább, élményszerűen halmozódnak egymásra a sorok, a szövegfoszlányok, kicsit hátrébb állok, a pogózók feje fölött üvöltöm át, ami a torkomon kifér… Ahogy a torkomon kifér…
S ha emlékezetem most sem hagy cserben, szerintem Andrew WK (on vocals…) összesen csak egy számot konferált be/fel, a Pet Sematary-t, s azt is alig két szűk mondatban, amelyikben elmondta, hogy Stephen King is amerikai, akárcsak ők… No, ezen aztán igazán meglepődtünk!

„I don’t want to be buried in a Pet Sematary,
I don’t want to live my life again,
I don’t want to be buried in a Pet Sematary,
I don’t want to live my life again.”

Negyven percet játszottak összesen (+ tíz percet a ráadásban…), de olyan ötven perc volt ez így összességében, amelyik után ott álltam az OTP Bank – Petőfi Rádió színpad előtt, valahol Sopronban, valahol elveszve, eltévelyedve talán a földgolyón, talán a naprendszerünk szélében, talán a Lővérekben, s arra gondoltam, hogy ezek után már nem kell koncertekre járni, nem kell fesztiválokra menni…
Itt van minden egyben, ami fontos, ötven percben összefoglalva.
Digest.
De annak nagyon tetszetős.
Mert csak ettől válik igazán emészthetővé ez az összefoglaló.
Garantálom, hogy a Sopron felett gyülekező felhők egyikének széléről lustán lábat lógató Joey Ramone, Johnny Ramone és Dee Dee Ramone sem tiltakozott volna a produkció láttán. S teszem hozzá gyorsan – ha a nevükben ugyan nem is tehetem, de mindenképp megalapozott feltételezéseim, találgatásaim, megérzéseim alapján –, hogy mindig kicsit elnézően kezeljük és jószándékú, de mégiscsak propagandacélzatú túlzásnak vesszük, ha a szervezők a promóciós anyagaikban felmagasztalják a rendezvényeikre leszerződtetett fellépőket, zenekarokat. Most azonban, így utólag visszaolvasva, a VOLT Fesztivál szervezői egyáltalán nem túloztak, amikor előzetesükben gyakorlatilag már tavasz óta úgy fogalmaztak: „Marc Steven Bell, mozgalmi nevén Marky Ramone minden idők leghíresebb és leghírhedtebb amerikai punk rock bandájának, a műfaj történetére az egyik legnagyobb hatást gyakoroló, korszakokon átívelő jelentőségű együttesének, a Ramonesnak az egykori dobosa. Több mint tíz évig dobolt a rock and roll halhatatlan isteneinek panteonjába beválasztott, nemrégiben életműdíj Grammyvel elismert zenekarban, túlélte Dee Dee, Joey és Johnny Ramone-t, így ma már ő a Ramones klasszikus négyesének utolsó mohikánja, örökségük egyetlen élő letéteményese. Amikor nem éppen egy ütős DJ-szettel neveli a népet, aktuális produkciójával, a Blitzkrieggel járja a világot, lenyűgözve híveit és megtérítve a hitetleneket; idén harminckét örökkévaló Ramones-induló előadásával folytatódik sírig tartó missziója, élőben, a VOLT-on.” Szóval – nem számoltam ugyan, tehát a matematikai pontosság igénye nélkül mondom, hogy – ez bizony így volt. Nem tudom, voltak-e ott a színpad előtti sokaságban hitetlenek, de a térítésük csak sikeres lehetett…
Hiányérzetem csak azért maradt a végén, mert az egyik kedvencemet, a fent említett Somebody Put Something In My Drink című opust ezen a szombaton nem játszották el nekünk, vagyis nem sorolták be a harminckét induló közé. De nem én voltam az egyetlen, aki a zenészek levonulása után még torkaszakadtából igyekezett tippeket adni a formációnak a repertoár bővítésére. Dalcímek röpködtek a pogózásból levonuló közönség feje felett, s immár mintha egymást igyekeztünk volna túllicitálni, ki hány dal terjedelmével adna még nekik hosszabb koncertidőt ezen a színpadon. Lehet tíz dekával több? Maradhat?
Igazán maradhatott volna, mint a snidlinges szalámi…
S azóta is azt keresem, azt firtatom, azt kutatom, vajon mi kerülhetett az italomba. De ezt már itthon teszem, nyugodtabb körülmények között, családi környezetben, elsősorban a YouTube segítségével. S itt találtam most egy koncertfelvételt tőlük, tehát az igazi Ramonestól, 1996 márciusából, a zenekar feloszlásának, megszűnésének évéből, akkor még Buenos Aires-ben játszottak, Argentína fővárosban. Érdemes rászánni egy kis időt, vagy – még jobb! – beindítani olvasgatás közben a számítógépen a lejátszást, s aztán az így keletkező garantáltan jó hangulatban olvasgatni majd tovább immár egészen másról, mert én már itt is tudom, tehát előre megsúghatom, hogy alant már sokkal kevésbé kellemes témák következnek. 🙂
Szóval:

Amióta meghirdették a programot, Marky Ramone-ék koncertjére készültem, terveztem elmenni. Nem így a Beatricére néhány nappal korábban.

Beigazolódott előítéletek

Folytassuk hát most sebtében a vallomásokkal, mert az úgy mindig hatásos.
Szerdán, július 3-án csak azért sétáltunk ki a GDF Szuez színpadához a soproni VOLT Fesztiválon, mert a barátaink kirángattak bennünket. Magunktól azért már hosszabb ideje nem vetemednénk ilyesmire.
Nagy Feró és együttese pedig maradéktalanul, hiánytalanul igazolta az előítéleteinket. Annyi sok hímsoviniszta paraszt baromagyú alpári szexista dumát, amennyit a zenekar frontembere összehordott, a falusi kocsmákban sem hallani búcsú idején, és talán még ott is megsokallnák az ilyesmire egyébként nem túl sokat adó őstermelők.
Meg aztán igazolta ez a koncert azt is, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Ha egyszer már kifulladt a kreativitás, az alkotó energia, akkor egyszerűen csak nem kell új dalokat írni – „letészem a lantot” alapon –, hagyni kell a francba az egészet, hiszen van még a Beatricében legalább annyi tartalék, hogy ez a zenekar nyugodtan megélhet ma már akár csak a nosztalgiából is. Nem kell amolyan tartalmatlan, semmitmondó új dalokkal próbálkozni, felesleges ennyi izzadtságot összeszaglászni, összezsúfolni néhány kínosan lassan múló percbe. Tudom, persze, Ferót felkapta mostanában a bulvármédia, mentorkodik, celebkedik, vagy mi a francokat művel az egyik népszerű tévécsatorna tehetségkutatónak álcázott valóságshow-jában. Rendszeresen látják hát a sokkal jobb sorsra érdemes emberek a képernyőn (akik nézik…), neve tehát odavonz néhány embert – mert tömegesek azért mégsem voltunk – a színpad elé, sőt kisétálnak néhányan magamfajta idősebbek is, akikben a Beatrice neve még a régi sikereket, úgymond a zenekar kreatív időszakát idézi. De ettől még mindez nem lesz jó…
Kicsit álszentnek tűnő módon, de hadd tegyem hozzá még mindehhez: „érted haragszom, nem ellened”. Mert, ha azt énekli Nagy Feró, hogy még mindig utálja az egész 20. századot, hát én már a huszonegyediket is tiszta szívből gyűlölöm… Egyebek mellett éppen azért, mert ezt tette – sokak mások mellett – vele is…
Barátainknak hát, akik elrángattak bennünket erre a koncertre, nem köszöntük meg az élményt. Néhány számot még megvártunk ugyan… Már csak illemből is. 🙂 De aztán gyorsan továbbálltunk a nagyszínpadhoz Tankcsapdára és Queens of the Stone Age-re. Mindkettő volt annyira nagyszerű, hogy érdemes lesz vele külön is foglalkozni. Csak egy kis türelmet kérek még, s hamarosan jelentkezem beszámolóm folytatásával…
Ugyanitt.

(Folytatjuk)

Az írás eredeti változata megjelent a Perspektívákon 2013. július 15-én