Bizonyítványosztás napja. Más ez a reggel, mint a szünet többi napjának kezdete. Nem tervezünk semmit erre a délelőttre (ha rosszabb a teljesítmény, akár a délutánra sem, teret adva a hosszú papolásnak, a duzzogásnak és a fogadalmaknak a következő iskolaévre vonatkozóan), a mosdást és a reggelit követően a gyermek felölti a legszebb nyári ingét és hosszú nadrágot húz – a helyzet komolyságához illően. A kapuban való búcsúzáskor még egyszer óva intjük a csemeténket attól, hogy az osztályfőnöki órát követően a pajtásaival a játszótéren időzzön, nehogy összepiszkolja a szép ruháját. Mivel lóg a lába az esőnek, ráerőszakoljuk a hátára a hátizsákját, nehogy elázzon a bizonyítvány, hiszen úgy emlékszünk, arra jobban kell ügyelnünk, mint a két szép szemünkre. A kapuból visszafordulva dobja oda, hogy „ja, nem bizonyítványt kapunk, hanem diplomát”. „Akkor annál inkább vigyáznunk kell rá” – hangzik a szülői szigor, és fordul a kulcs a zárban.
Nem telt el egy kerek óra sem, a gyermek már a kapuban áll, sebtiben tépi is fel a hátizsákja villámzárát, és húzza ki belőle a „diplomát”. Kissé már gyűrött, hiszen az A4-es űrlap fénymásolata nem a legkeményebb jószág, könnyen gyűrődésnek indul, főleg egy ötödikes diák üres hátitáskájában. Annak ellenére, hogy nem a legjobb eredménnyel zárta az évet, nem emiatt öntött el a düh, hanem a „diploma” miatt. A hivatalos okirat nem más, mint egy egyszerű papírlap.
Csalódottságom óriási. Ennyit ér a gyermekem tudása, igyekezete, lelkesedése? Hogy fog ez a papírlap megöregedni, megsárgulni és arra várni, hogy majd nagyapaként a fiam az unokái orra alá dörgölje, hogy „Látjátok? Én ötösöket és négyeseket hoztam haza… ti meg?” Vagy ha rosszabbul teljesítene, akkor meg azt mondhatná: „annak ellenére, hogy ketteseket és hármasokat kaptam, nézzétek mire vittem!..”. Még ínségesebb időkben is többre tellett a társadalomnak, és valami pofát adtak a tudásnak, és kemény fedelű füzetecskébe jegyezték be az elért eredményeket. Bármilyenek is voltak azok. Aztán a diákon múlott, hogy miként őrizgette azt, de tény, hogy padlástakarításkor a családi képek mellett rendszeresen előkerülnek felmenőink bizonyítványai is, amelyek életük egyik legfontosabb korszakáról adtak tanúbizonyságot.
Gyermekem „diplomájára” nincs más magyarázatom, minthogy az az oktatási rendszer teljes degradálódásának bizonyítéka. Nem számít, hogy milyen jegyeket értél el. Sem az, ha jókat, de az sem, ha rosszakat, hiszen nem is ez a fontos. Ahogyan azt nem egy miniszterünk, előjárónk esetében megtapasztalhattuk, bárki és bármikor szerezhet pénzért egyetemi diplomát – rossz bizonyítvány ellenére is. De ugyanígy azt is tudjuk, hogy a legjobb diák sem kaphat munkát a tanulmányait követően, ha nincs egy fontosabb okirata – pártkönyvecskéje. Ez bizonyára nem egy egyszerű papírlap, hiszen arra szükség lehet naponta, ki tudja, mikor kell előkapni a pénztárcából, és előjogainkat követelni.
Az írása a Családi Kör hetilapban jelent meg.
