Az egyre inkább népvándorlás jelleget öltő migráció nem új jelenség: évezredek óta van rá példa, hol erőteljesebb, hol gyengébb formában. Persze ami három évvel ezelőtt történt, az felülmúlt minden hasonló jelenséget, amit az államok közötti szigorú határellenőrzések bevezetése óta, mintegy száz éve tapasztalhattunk. 2015 januárja és 2016 márciusa között a Földközi-tengeren át és Délkelet-Európán keresztül több mint egymillió szíriai, afgán és iraki menekült érkezett az Európai Unióba. Azóta csökkent ugyan az érkezők száma, de háborúk és polgárháborúk elől menekülő emberek ma is léteznek. Ugyanakkor egyre több olyan menekült is van, aki a rohamosan változó éghajlat által okozott lehetetlen megélhetési körülmények miatt hagyja el hazáját.
Az Európába érkező menekülteket néhány ország – különösen Németország – mindeddig befogadta, de egyre több uniós tagállam kimondottan ellenségesen utasítja el őket. Ezek közé tartoznak elsősorban azok az országok, ahol egyre erősebb a populista félelemkeltő politika, mint pl. Magyarországon, Csehországban vagy Lengyelországban. De erősödik az ellenérzés Romániában, Olaszországban és Ausztriában is.
Azt senkitől sem lehet zokon venni, ha azért menekül, hogy megmentse saját és családtagjai életét, sőt az is teljes mértékben emberi igyekezet, ha valaki jobb életkörülmények reményében próbál hazát cserélni. Az európai országok többségének azonban nincs rendes bevándorlást szabályozó törvénye, habár az uniós tagállamok jelentős részének demográfiai és jóléti okokból szükségük lenne bevándorlókra.
Ha viszont Európa nem hajlandó befogadni menekülteket és migránsokat, akkor arra kell törekednie, hogy megakadályozza a menekülés és a migráció okait. Először is politikailag kell véget vetni az afganisztáni, iraki, szíriai és számos afrikai országban dúló háborúnak, illetve polgárháborúnak. Ezeket a problémákat az EU nem tudja egyedül megoldani, de tudatosan és célszerűen befolyásolhatja az összetűzéseket okozó tényezőket és azok résztvevőit.
Az Afrikából Európába való – legális vagy illegális – áttelepülés mára megfizethetővé vált még az afrikai középosztály tagjai számára is. Afrika mai lakosságának negyven százaléka tizenöt évnél fiatalabb, ráadásul az összlakosság 2050-ig megkétszereződhet. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy az ottani fiatalok munka- és tanulási lehetőség után nézve szeretnének attraktívabb helyekre eljutni. A kivándorláshoz szükséges, mintegy tízezer eurós összeget egy nagy család tagjai általában könnyen összedobják. A nemzetközi pénzátutalás világszerte egyre könnyebbé válik, tehát a kivándorlók később is tudnak otthoni támogatáshoz jutni, vagy – ami sokkal gyakoribb – ők maguk kezdhetik segíteni az otthon maradottakat. Csak Németországból 2000 és 2015 között évente 18,5 milliárd dollárt utaltak át magánszemélyek külföldre.
A migrációt a háborúk és polgárháborúk kiküszöbölésén túl a kibocsátó országok gazdasági fellendülésével is fékezni kellene. Ezért lenne fontos a fejlődő országokban az oktatási feltételek és a munkavállalási lehetőségek javítása. Ez a lehetőség azonban csak kevés helyen adatott meg. A legtöbb afrikai és ázsiai városban minden diáknak és munkavállalónak rendszerint hosszú utat kell megtennie ahhoz, hogy a képzés helyére vagy munkahelyére eljusson. Ennek ellenére például a Bangalore-i Indian Institute of Management programjára 250.000 diák jelentkezett, akiknek a tandíj sem jelent problémát. Egyre több hasonló lehetőséget kellene biztosítani a többi fejlődő országban is, hogy a fiatalok lássák az otthon maradás értelmét.
Természetesen arra is lehetőséget kell teremteni az iskolázott fiataloknak, hogy tudásukat helyben kamatoztathassák. A fejlett országoknak azonban ilyen célú beruházási stratégiájuk nincs, sem az afrikai, sem a szegényebb ázsiai országok felé. Sőt, a fejlettek egyre inkább elhanyagolják a fejletlenebbeket. A munkahelyteremtésnek számos változata van. Az egyik a leányvállalatok létesítése, de a helyi cégekkel való együttműködés, a közös vállalkozások is kölcsönös haszonnal járhatnak. Mindkét vállalati forma elősegíthetné az esélytelenül tengődő fiatalok kiképzését és elhelyezkedését.
Különösen nagy lehetőség mutatkozik a mezőgazdasági gépek gyártásában, az élelmiszer- és vegyiparban, amelyek számára közösen létesített szakiskolák képezhetnének fiatal mezőgazdasági dolgozókat, hiszen – noha kevesen tudják – Afrikában kiemelkedő szerep juthat a mezőgazdaságnak. Fontos lenne továbbá, hogy az afrikai országokban beruházó és oda exportáló nyugati cégek megfelelő jogi védelmet kapjanak saját anyaországukban, amivel a fejlett országok kormányai ösztönözhetnék az ilyen célú beruházásokat.
Ezek és más hasonló intézkedések sokat lendíthetnének azon, hogy a fejlődő országok lakosságának élelmezése és orvosi ellátása, valamint a helyi infrastruktúra lényegesen javuljon, ami mind hozzájárulna ahhoz, hogy az emberek ne kényszerüljenek külföldön kutatni magasabb életszínvonal után.
A legkörültekintőbb beruházási politikán túl is maradna egy másik hatalmas probléma: az éghajlatváltozás. Ezen a téren végképp széleskörű nemzetközi összefogásra van szükség, mert azt csak globális erőfeszítésekkel lehet ellensúlyozni. Végső soron emberileg lehetetlen elvárni az afrikaiaktól, hogy egy folyamatosan 50 fok Celsius fölé emelkedő klímából ne meneküljenek mérsékeltebb égövekre.
Az Egyesült Államok jelenlegi kormányának óriási felelőssége van abban, hogy egyoldalúan felmondta a klímavédelmi egyezséget. A Donald Trump-féle Amerika-központú kizárólagosság semmiképpen nem járul hozzá a világméretű gondok megoldásához, sőt elmérgesítheti a helyzetet.
Nyitóképünk illusztráció (Fotó: Pixabay)
