„Ijesztő volt egyedül a nagy házban”

Az öttagú Jurcsák családból négyen tavaly költöztek Budapestre. Egy éven keresztül voltak elszakítva középső gyermeküktől, aki idén nyáron költözött ki, miután befejezte a gimnáziumot Szabadkán. Ma már szinte biztosak abban, hogy nem térnek haza, életüket Magyarországon szeretnék folytatni.

Elsőként a családfőt, Jurcsák Róbertet kérdeztük arról, milyen okok vezettek oda, hogy elhagyják szülőföldjüket:

– A Birografika nyomdában, ami a magánosítás óta Rotografika néven működik, összesen harminckét évig dolgoztam. Ezután döntöttünk úgy, hogy egy nagyot lépünk, és valami újat, jobbat szeretnénk. Ennek több oka is volt. Amikor elkezdtük építeni a házunkat, akkor még azt gondoltuk, hogy a fizetésből tudjuk majd fizetni a hiteleket. Az évek múlásával hitel hitelt követett, és a végére alig maradt már pénzünk a megélhetésre. Maszek munkákat is vállaltam, de az sem fedezte a költségeket. Az utolsó nyolc évben a nyomdában sem emelkedett a fizetésem. Az infláció miatt a pénzem kevesebbet ért, és a hitelem törlesztő részlete sem csökkent. Szabina a Siemensben dolgozott, egy ideig ott növekedtek a fizetések, majd ez is megállt, sőt visszaesett. Olyan helyzetbe kerültünk, ami már nem volt tartható. Próbálkoztunk Szabadkán más munka után nézni, de semmi érdemlegeset nem találtunk. Amikor az ember anyagilag megszorul, akkor növekszik a feszültség, ez köztünk is, a gyerekek közt is érezhető volt. Nem tudtuk még, hogy pontosan mit szeretnénk, de sokakról hallottunk, akik kimentek Ausztriába, Németországba, Írországba, Angliába vagy épp Magyarországra.

Miért pont Magyarországra mentek?

– Nekem ott élnek barátaim, iskolatársaim, akik már néhány éve mondják, hogy menjek ki, de sokáig reménykedtem, hogy itthon is van lehetőség. Nem azért kezd házat építeni az ember, hogy utána azt elhagyja. Mert ezt szó szerint, apósom segítségével, a két kezünkkel építettük fel. Csak az alapozásnál és a tető elkészítésénél kellett több ember, az öcsém pedig a villanyvezeték szerelésébe segített be. A többi munkát mind én csináltam. Nehéz volt ettől megválni, de úgy gondoltuk, hogy valamit kezdeni kell magunkkal, mert egyre rosszabb volt. Nem tudtunk kikapcsolódni, éveken keresztül nyaralni sem mentünk. Kezdetben itthonról, interneten keresztül kerestük a lehetőségeket. De ahhoz, hogy az ember Magyarországon munkát találjon, fontos, hogy ott legyen, és lehetőleg legyen magyarországi telefonszáma is. Ha jelentkezik egy álláshirdetésre, napokon, néha órákon belül visszahívják. Van egy jó barátom, aki Svájcban dolgozik, de a felesége Budapesten él. Ők beleegyeztek, hogy nálunk legyünk, amíg nem találunk munkát, és vetünk egy feltöltőkártyás telefont. Tavaly májusban mentünk ki, mert az iskolakezdést is be kellett kalkulálni, ugyanis Attilát be kellett íratni. Budapesten és környékén rengeteg munkalehetőség van, és a bérek is jók, csak a lakhatás drága, ezt és az utazást kellett összehangolni.

„MAXIMÁLISAN KIHASZNÁLJUK, HOGY A HÉTVÉGÉINK SZABADOK”

Hol kaptak munkát?

– A Flextronics cég elég jó bért kínált, emellett lakhatási támogatást biztosít fejenként bruttó negyvenezer forint értékben, továbbá hazautazási támogatást is. Ez egy amerikai vállalat, amelyik olyan elektronikai cégeknek biztosít gyárépületeket, raktárakat, munkásokat és egyebet, mint a HP, LG, Ericsson, vagy a Huawei. Mi a Huawei pátyi telepére kerültünk, ahol mobil és telekommunikációs eszközök, hálózati berendezések gyártása folyik. Vagy teljesen összeszerelt szekrényeket szállítunk, vagy pedig, ha a megrendelő úgy kéri, akkor a legkisebb csavartól kezdve alkatrészekben szállítjuk ezeket. A munkánk az, hogy a különböző kódok alapján az alkatrészeket kikeressük a raktárból, és vagy a termelésbe, vagy a csomagoló részlegbe továbbítsuk. Három műszakban dolgozunk. A telep Budapesttől negyven kilométerre van, így egy óra az út oda, és ugyanennyi vissza is. Ha reggeli műszakban vagyunk, négy órakor kelünk, hogy elérjük a gyári buszt. Igaz, hogy itt időt veszítünk, viszont amennyiben nincs elrendelt túlóra, akkor a szombat és vasárnap szabad. Korábban, ahol Szabadkán dolgoztam, ott kétnaponta váltottuk a műszakot, így gyakran kellett a hétvégén is dolgozni. Most viszont szabadok a hétvégéink, olyankor a gyerekeknek sem kell iskolába menni, és ezt mi maximálisan ki is használjuk.

Ezt hogyan használják ki?

– Sok szórakozási lehetőség van, ami nem jár különösebb költséggel. A Margitszigeten a sportolástól kezdve a piknikezésen át, a ligetben mindent lehet: labdázni, születésnapot tartani stb. Járunk moziba, gyakran kedvezményes áron lehet jegyet váltani, ezt Szabina kíséri figyelemmel az interneten. Nagyon sok olyan rendezvény, fesztivál van, ahol csak azt kell kifizetni, amit elfogyasztunk, az ételt vagy italt. A Duna-parton is kellemes családi programokat lehet csinálni. Nem mellékesen meg tudjuk fizetni mindezt, hiszen itt a dupláját keresem, mint amennyit otthon kaptam. Emellett lehetőség van maszek munkákat is elvállalni. A már említett támogatások mellett létezik még az Erzsébet-utalvány, vagy a SZÉP-kártya. Nekünk ez utóbbi van, amelynek révén húszezer forint étkezési támogatást kapunk, amit vendéglőkben vagy gyorsétkezőben lehet használni. Például amikor a házassági évfordulónk volt, elmentünk a thai étterembe – ami nem éppen a legolcsóbb –, és a számlát ezzel a kártyával fizettünk. Ott olyan ínyenségeket próbálhattunk ki, amit Szabadkán nem is lett volna hol, de pénzünk sem lett volna rá. De ezzel a kártyával akkor is lehet fizetni, amikor például az étteremből házhoz rendeljük az ételt.

„RÉMÁLMAIM VOLTAK”

Azt, hogy a család átköltözése miként történt, Jurcsák Róbert felesége, Szabina mesélte el:

– Először a férjemmel ketten mentünk ki. Két hétig tartott, hogy előkészítsük a terepet, elintézzük a papírmunkákat, aláírjuk a munkaszerződést és berendezzük a lakást. Addig a gyerekek Szabadkán maradtak, mert ekkor még az iskola is nagyban tartott. Tavaly június negyedikén költöztünk ki, a gyerekek pedig a hónap végén jöttek utánunk. Timinek ezután még egy fél évig nem volt munkája, mert azt is számításba kellett venni, hogy Magyarországon kiskorú gyerek nem lehet egyedül a lakásban, így Attilára ő vigyázott. Ezért neki olyan munkát kerestünk, hogy csak egy műszakban dolgozzon, és hazaérjen, mire Attila kijön az iskolából.

Milyen érzés volt otthon magára hagyni a középső gyermeket?

– Nekem nagyon rossz volt. Rémálmaim is voltak emiatt. Főleg, hogy a nagyszülők eléggé feketén látták a világot a Hajni körül, és csak a pánikot keltették bennem, amiről sokszor kiderült, hogy alaptalan. De kétszáz kilométeres távolságból tehetetlenek voltunk, és ez is gerjesztette a feszültséget közöttünk. Hiába volt a nagyszülők közelében, mégis rossz volt abba belegondolni, hogy ő itt maradt egyedül, a nagy házban. Mi egyébként is nagyon egymáshoz szoktunk, szerettünk együtt lenni. Ebből kiszakadni nem volt könnyű. Messengeren kommunikáltunk, és amikor nem tudtuk egymást elérni, idegeskedtünk. Például nekünk a munkahelyen nem szabad mobiltelefont használni, azt az öltözőben kell hagyni. Abban a nyolc órában, amíg dolgozunk, minket nem lehet elérni. Az is nehéz volt, hogy habár örültünk a sok budapesti szórakozási lehetőségnek, rossz érzés volt, hogy Hajni nem lehetett ott velünk. Sokat aggódtunk, hogy eszik-e rendesen, pihen-e eleget és tanul-e. Havonta hazajártunk, hogy találkozzunk vele, hogy hozzunk neki pénzt, és kifizessük a számlákat. Ilyenkor mindig nagyon nehéz volt őt ismét magára hagyni. Az volt a legnehezebb, amikor integetett utánunk. Attila nagyon sokat sírt, főleg kezdetben, mert ő nagyon szereti, ragaszkodik mindkét nővéréhez.

Megszűnt-e a feszültség, miután Hajnalka is Pestre költözött?

– Eleinte furcsa volt. Újból meg kellett szoknunk egymást. De így sokkal könnyebb, amikor minden nap látjuk egymást. Amíg Hajni Szabadkán iskolába járt, a Kosztolányi Gimnáziumba, ott azt mondták, hogy ha velünk akar lenni, akkor a hétből adnak még plusz két napot, hogy összekösse a hétvégével. Ehhez csak kérvényt kellett írnunk. Az ilyen hosszú hétvégéket arra használtuk, hogy kirándultunk. Habár végül is összeszedte magát az iskolaév végére, de a helyzet a tanulmányi eredményére is hatással volt. Sokat kellett biztatni, ami nem volt könnyű olyankor, amikor nem voltunk mellette. Amíg egyedül volt a házban, főznie kellett magára, és télen mindennap begyújtani, tüzelni. Budapesten pedig központi fűtés van. Most már mindannyian boldogok vagyunk.

„A BARÁTI TÁRSASÁG IS MÁR MAGYARORSZÁGRA KÖLTÖZÖTT”

Tímea huszonkét éves, azt mondja, nem igazán van honvágya: „Szüleimhez hasonlóan én is a Flextronicsnál dolgozom operátorként. Öcsémre most már felváltva vigyázok a húgommal, Hajnival. Szabadkán nem nagyon voltak igazi barátaim. Egyedül a rokonság köt ide. Magyarországon sokkal jobb, könnyebben tudtam ott alkalmazkodni. Párommal május hetedikén volt egy éve, hogy együtt vagyunk. Az ő baráti társasága is már Magyarországra költözött, úgyhogy nem érzem magamat egyedül, sőt Pesten jobban érzem magam, mint előtte Szabadkán” – mondta Tímea.

„AZ EGYEDÜLLÉT NEM OLYAN VOLT, MINT AMILYENNEK ELKÉPZELTEM”

Hajnalka idén nyáron érettségizett a Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnáziumban, ezután költözött fel Budapestre: „A budapesti Károli Gáspár Református Egyetem Japanológiai Tanszékére nyertem felvételt. Amikor arról beszéltünk, hogy majd egyedül maradok, ezt vártam, mert kíváncsi voltam, hogy milyen lesz, fel tudom-e találni magam. Elképzeltem, hogy majd hívom a barátnőket, és itt leszünk egész éjjel a házban, de teljesen másként alakult. Amikor anyáék először itt hagytak, akkor eszméltem fel, hogy valójában milyen nagy ez a ház, hogy este milyen sötét, és minden neszre felébredtem. Nem tudtam rendesen aludni, mert ijesztő volt. Ekkor jöttem rá, hogy foglalkozni kell sok mindennel, amit addig természetesnek hittem. Például, ha kiég az égő, nem mindegy, hogy milyet rakok a foglalatba, vagy ha elfogy a mosogatószer, akkor azt meg kell venni. Szerencsére mindig volt segítségem, itt volt a nagybácsim és a mamáék is. Az iskolatársaim és azok, akikkel korábban a táncra jártam, szintén segítettek, valamint a barátom. Habár a néptáncot arra az évre abbahagytam, de hetente jártam citerázni a Lányi Ernő Iparos Művelődési Egyesületbe, és ez sokat segített abban, hogy ki tudjak kapcsolódni” – mesélte Hajnalka.

„VISSZAHÚZÓDÓ VAGYOK, DE NÉHA MONDOK JÓ VICCEKET”

Attila általános iskolás, hatodik osztályos tanuló: „Elsőre kicsit furcsa volt megszokni, mert Budapest nagyobb, mozgékonyabb város. Az iskolába nagyjából sikerült beilleszkednem, megtaláltam a saját szerepemet az osztályban. Én vagyok az, aki visszahúzódó, de néha mond jó vicceket. Eleinte az osztálytársaim arról kérdeztek, hogy milyen Szerbiában, mi az, ami van, és mi az, ami nincs, és a szerb szavak felől is érdeklődtek. Alapvetően jól befogadtak” – mondta Attila.

Az írás a Családi Kör szeptember 20-i számában jelent meg.