Terék Anna 1984-ben született, Topolyán. Magyar író, drámaíró. Az általános iskolát szülővárosában, a középiskolát Szabadkán végezte, majd Budapestre költözött, ahol 2012-ben szerezte meg pszichológus, tanácsadó és iskolapszichológus szakirányú diplomáját az Eötvös Loránd Tudományegyetem Pszichológiai és Pedagógiai Karán.
Első kötete 2007-ben jelent meg, Mosolyszakadás címmel, ezután 2011-ben publikálta a Duna utca című, második kötetét, melyért ugyanabban az évben Sinkó Ervin-díjat kapott. Ezt követően első színdarabját 2013-ban mutatták be, Jelentkezzenek a legjobbak!/Neka se jave najbolji! címmel, a Szerb Nemzeti Színházban, Újvidéken. Vajdasági lakodalom nevet viselő drámakötetét pedig 2016-ban adta ki. A legfrissebb és legropogósabb verses kötete több mint egy éve, 2017 tavaszán jelent meg, és a Halott nők címet viseli.
Versei olyan mélyre hatolnak a vajdasági ember szívében, amilyen mélyre csak hatolni tud egy vers. A szöveggel, helyzetekkel, érzésekkel való azonosulás, amelyet ezek a sorok biztosítanak egyszerűen elképesztő profizmusra vallanak. Alkotásainak minden eleme hús-vér, megközelíthető, megfogható, és életbe illeszthető.
Megmagyarázható-e, hogy miért épp a versírásban teljesedsz ki érzelmileg?
– Érdekes ez a megfogalmazás, azt hiszem, még sosem mondtam azt, hogy kiteljesednék bennük érzelmileg, mivel annyi más csatornát használ az ember nap mint nap, amin keresztül kifejezi az érzelmeit, vagy éppen önmagát. A művészet azért jó csatorna, mert az ember kifejezheti magát szimbólumokkal, kontextusokkal, hangulatokkal. Számomra a versírás nem csupán azt jelenti, hogy kifejezem önmagam, hanem próbálok létrehozni mindig egy nézőpontot és azt átadni az olvasónak, hogy honnan látom a világot és hogyan látom a világot, egy adott érzelmet, az életet, magamat, bármit. Azt hiszem, az irodalom pont arra jó, hogy jobban meg tudjuk ismerni a világot, magunkat, másokat. Hiszen általában az ember önmagát keresi egy-egy versben, színdarabban, festményben. Tükröződni szeretnénk, azonosulni, megérteni azt, ami bennünk vagy körülöttünk zajlik. Rengeteg módja van ennek, akár a befogadásnak, akár a kifejezésnek. Én csak jól tudok fogalmazni, valahogy ez fejlődött ki bennem. Mindig szerettem olvasni, akár verseket, akár prózát, akár képregényt. Hogy miért írok és miért nem festek, vagy miért nem táncolok inkább, arra csak azt tudom mondani, hogy magam sem tudom, pontosan miért, de az írás valahogy könnyebben megy.
Mit ad neked az írás?
– Jót és rosszat is egyaránt. Amennyire össze tud kötni a többi emberrel (azokkal akik olvassák, vagy épp azokkal, akik inspirálnak), ugyanannyira el is választ a világtól. Hálistennek, többször is volt lehetőségem olyan emberekkel beszélgetni, vagy levelezni, akik írtak egy-egy szövegem miatt, hogy tetszett nekik, vagy ők maguk is hasonló dolgokon mentek át, vagy elmondták, hogy ők is írtak régen, írnak most, mit juttatott eszükbe a szövegem, segített-e nekik valamiben. Ez egy nagyon áldott állapot, ilyenkor egy pár pillanatig összetartozik az olvasó, a szöveg és a szerző. Ez nagyon-nagyon jó érzés. Vagy az, amikor hallom, hogy valaki az én egyik versemet szavalja, vagy választotta szavaláshoz. Mert ilyenkor boldog vagyok, hogy a szövegemmel akar valamit kifejezni a szavaló. Ez elmondhatatlanul jó. Ad nyugalmat, megkönnyebbülést, de feszültséget, bánatot is. Például a Halott nőket elég szomorú folyamat volt írni, pedig egyben élvezetes is. Ilyenkor kicsit össze is zavarodik az ember, hogy élvez valami olyat írni, ami magában véve borzalmas, vagy kegyetlen, vagy szomorú. De utat ad az emberekhez, akiktől olyan gyakran érzem magam elválasztva. Magányos folyamat az írás, az ember sokat van egyedül. Sokszor bezárkózik a szerző a mondatokba, szavakba, a fogalmazás folyamatába és olyan távolinak tud tűnni az egyszerű, egészséges élet. Sokszor annyit keressük a hibákat, az elakadásokat, hogy az ember el is felejti, hogy maradt még az életében bőven dolog, ami jól működik. S hogy egyensúlyba kerül az élet előbb-utóbb.
Tervezel-e negyedik verses kötetet?
– Igen, nagyjából már kész van az új kézirat, de még sok munka van vele. 2014-ben nyertem el a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjat, s akkor kezdtem el foglalkozni az új kötet témájával, akkor íródtak az első versei a készülő kötetnek. A gyászról, elengedésről, megbocsátásról és a tükröződésről szerettem volna írni. Hogy például hogyan köszönt vissza folyton egy probléma, egy elakadás az életünkben. S hogy addig jön velünk szembe egy probléma, amíg meg nem tudja oldani az ember. Addig járkálunk körbe-körbe, míg szembe nem tudunk nézni azzal, mi mindent cipelünk magunkkal életünk folyamán. Hogy ezek a terhek a mi terheink-e egyáltalán, vagy valaki másét cipeljük, mikor lehet letenni mások terheit a vállunkról és hogyan is kéne ezt. Még egy verset kéne megírnom, amire várok, még nem állt össze a fejemben. A többi verset pedig javítani akarom, mert húzni kell belőlük, hogy az egész könyv feszesebb, célratörőbb legyen.
Mivel foglalkozol most, milyen céljaid vannak?
– Jelenleg Babits Mihály műfordító ösztöndíjas vagyok, Kristian Novak regényét fordítom, melynek címe: Ciganin, ali najljepši. Nagyon nehéz, de egyben élvezetes munka. Szerintem a kortárs próza legizgalmasabb, legösszetettebb és legfelszabadítóbb könyve ez. Gyönyörű jelenetek vannak benne, a történet mesélése pedig magával ragadja az olvasót. Annyira tetszett a könyv, amikor olvastam, hogy irigykedni kezdtem, hogy nem én találtam ki, nem én írtam meg. Ezért is örültem, amikor Kristian beleegyezett abba, hogy én fordíthassam le magyar nyelvre. Emellett dolgozom, a következő kötetemen dolgozom. Néha kicsit el is lepnek a teendők, de számomra nagyon inspiráló több dologgal is foglalkozni párhuzamosan.
Mekkora a sikere a mai világban a verseknek?
– Kérdés az, mihez képest van sikere a verseknek a mai világban. Vagy hogy egyáltalán kell-e versenyeznie az irodalomnak bármivel. Azt látom, hogy sokan olvasnak, nem csak verseket. Igény van rá, szerintem lesz is, hiszen az ember jellemzően kíváncsi. Talán ott is kezdődik a baj, a nehézség vagy az elakadás, amikor nem vagyunk kíváncsiak. Sem egymásra, sem magunkra. Ez jelzi szerintem a szomorúságot, a fel nem dolgozott problémákat. De ha valaki kíváncsi az emberre, az életre, saját magára, ahhoz a vers is jó eszköz lehet, de nem a kizárólagos eszköz. Az iskolában, ahol dolgozom, elég kevés gyerek olvas magától. Ennek ellenére sokuk mond olyat, ami nekem néha felér egy-egy verssel. Amíg az ember utakat keres, akár a saját lelke irányába, akár a többi ember irányába, van értelme verseket írni, olvasni.
