Pár éve, hogy elkezdett harcolni a betegséggel. Derekasan állta a sarat, ahogy a korábbi megpróbáltatásokat is. Aztán a kívülállónak, aki leginkább kerékpározni látta, úgy tűnt, hogy nyerésre áll legyőzi a kórt. Az idén szeptemberben, a Pro Urbe díj átadásán azonban már igen sovány volt, de amikor kihúzta magát, senki sem gondolta, hogy negyven nappal a kitüntetés átvétele után Bognár András búcsút int a családjának, a barátainak, a korábbi diákjainak és azoknak is, akiket megtanított focizni.
Az általános iskolában négy éven át volt a testnevelő tanárom. Mivel sok volt az osztályban a labdarúgó, neki meg az volt a kedvenc sportja, a tornaórák nyolcvan százalékán fociztunk. Ő meg vagy bent ült az irodában, vagy kijött, és kommentálta a pályán látottakat. Nem felejtem el, amikor valamelyikünk olyan öt méterrel lőtt kapu fölé, a labda pedig a szomszéd szörpkészítő üzemben kötött ki, a tanár néptárs (mi még így szólítottuk) szépen csendben megjegyezte:
– A teringettét, hajszál híja volt fiam. No, nem egy vékony, hanem azért egy vastagabb hajszál híja.
Amikor nem fociztunk, akkor vagy szertornáztunk, amikor pedig a tornatermet újították, és nem lehetett kimenni a farkasordító hideg és a jég miatt, akkor a tanteremben sakkoztunk.
A szertorna során a gyűrűn kellett egy fejenállást csinálni. Ott állt mellettünk fogott bennünket, majd mikor megvolt a fejenállás, akkor odasúgta:
– Na, Jánoska, most szépen lentről felfelé megcsodálod a lányokat, majd, ha már eleget láttál, visszafordulsz…
Minden év elején ismertette velünk a „játékszabályokat”, jobban mondva, azt az egyet, amit be kellett tartani:
„A fiúk semmilyen szín alatt nem mennek a lány öltözőbe. Ez fordítva is igaz, habár tanári pályafutásom alatt, ez utóbbira igencsak ritkán adódott példa.”
A felettünk járó osztályból, az 1979-es születésűek között azonban adódott egy diák, aki úgy gondolta, a lány öltözőn keresztül teszi meg majd az utat a folyosó felé. Pechjére, amikor kilépett az öltöző ajtaján, és a lány sikolyok éppen csak elhallgattak, Bognár tanár néptárs is akkor ért oda. Tizedmásodpercek alatt felmérte mindenki a helyzetet, a fiú megállt előtte, a tanár úr meg akkora, de akkora pofont kevert le, hogy mi, akik öt-hat méterre álltunk, is az arcunkhoz kaptunk. Hogy lett-e belőle feljelentés, bírósági per, meghurcolás? Ugyan már, más idők jártak akkor. A szabály az szabály volt, aki megszegte, az tudta, mire számíthat.
Amikor az osztályban sakkoztunk, a tanár néptárs asztaltól asztalig ment, megnézte az állást, kicsit segített annak, aki rosszabbul állt. Odaért két osztálytársamhoz, akik, fogalmazzunk finoman, nem éppen ismerték a sakk alapszabályait. Nézte, nézte a tanár úr az állást, mire megszólalt:
– Hé, hát a király, az hol van? – kérdezte csodálkozva, de azonnal kapott is rá választ:
– Ehol e, már öt perce leütöttem! – mutatta a bal kezénél a figurát az osztálytársam, mire Bognár tanár úr is elmosolyodott.
Nekem mindig mondogatta, majd meglátom, hogy a pingpongasztal helyett a focipályán kötök ki. Szerencsére, vagy éppen szerencsétlenségemre nem lett igaza, de azt láttam, és mondták is, hogy a gyerekek az ő világa, velük találja meg legjobban a közös hangot. A tóthfalusi labdarúgó-akadémián is dolgozott, de aztán, megköszönték neki a munkát, amit elfogadott, hiszen akkor már több mint ötven év volt közte és a tanítványok között.
Nekünk is elmesélte, egy védőnek nem úgy kell bemutatkoznia, hogy „Bognár András, száz kiló, Zenta, Jugoszlávia”, hanem oda kell lépnie az első adandó alkalommal a csatárnak, hadd tudja meg a támadó, mire számíthat a kilencven perc alatt…
Bognár tanár néptárs, több generáció nevében is mondhatom: köszönjük a tanítást, a mókát, az életre és a fegyelemre, rendre való nevelést.
Isten nyugosztalja.
