Veled, Olvasóm

Pontosan kettő évvel ezelőtt, 2016. október 23-án reggel, aki felkapcsolta a számítógépét, és a napi rutinja részeként felkereste a www.magyarszo.com oldalt, hogy a kávéja mellett megnézze, mi újság – nos, az alaposan meglepődött. Új dizájn, szokatlan tartalmak, a közvélemény előtt korántsem ismeretlen, ám az utóbbi időben, években egyre ritkábban látott, hallott, olvasott szerzők, ráadásul a már jól megszokott Magyar Szó név és szókapcsolat elé oda került egy harmadik szó, egy jelző: Szabad. Többen kisebbfajta sokként élték át azt a pillanatot – persze hovatartozástól, meggyőződéstől, világnézettől, vagy miegyébtől függően pozitív, vagy épp negatív értelemben.

Aznap estére olvasóink és követőink száma elérte az ezret.

Kétéves a Szabad Magyar Szó. Képzeletbeli tortánkon immár két gyertya lobog.

A műfaj és az ünneplés íratlan szabályai szerint ilyenkor (csak) a szépről és a jóról kell írni. Arról, hogy honnan indultunk, hova jutottunk és hová tervezünk eljutni. És nem mintha lenne okunk a szégyenkezésre ezen a téren. Az imént említett ezres végére hamarosan odakerül még egy nulla, azaz 10.000 követőnk lesz a Facebook-on! És mivel (sajnos) jól tudjuk, hogy olyan világot élünk, amikor már egy Facebook-megnyilvánulás önmagában is bátor kiállásnak, kisebbfajta hőstettnek számít, nos, bátran világgá kiálthatjuk nem csak azt, hogy olvasóink száma immár tartósan és folyamatosan öt számjegyű, hanem azt is, hogy van tízezer hősünk! Egyre többen fordulnak hozzánk kérésükkel, írásukkal, panaszukkal, mert úgy érzik, lassan már sehol máshol nem jelenhetnek meg és nem mondhatják el véleményüket, és egyre többen olvasnak bennünket, mert úgy érzik, itt olyan dolgokról is értesülhetnek, amelyekről lassan már sehol máshol nem. A szerbiai és magyarországi sajtó folyamatosan hivatkozik ránk és idéz bennünket, az olvasók száma hol mérsékelten, hol valami egészen szédületes iramban, de folyamatosan emelkedik, a Szabad Magyar Szó két év alatt a vajdasági magyar médiatér megkerülhetetlen tényezőjévé vált. Ennek legmeggyőzőbb bizonyítékai számomra azonban nem az adatok, statisztikák és kimutatások oszlopdiagrammjai hanem az, amikor egy irodába belépve azt látom, hogy az ott dolgozó számítógépének ekránján a Szabad Magyar Szó van kinyitva, amikor a piacon azt hallom, hogy „azt írta a Szabad Magyar Szó, hogy…”, vagy amikor az utcán sietve véletlenül elcsípem azt a félmondatot, ahogy az egyik járókelő azt tanácsolja a barátjának, „hirdesd meg inkább a Szabad Magyar Szóban, azt olvassák az emberek…”

Igen, kedves olvasó, itt vagyunk. Köztetek, veletek.

És mégis. ..

És mégis nem lenne teljes, őszinte és hiteles a kép, ha nem mondanánk el, hogy vegyül némi keserű szájíz ebbe az ünneplésbe.

Az igazság egy fontos szelete maradna ki, ha nem tennénk hozzá, hogy a Szabad Magyar Szót a kényszer szülte és hozta létre.

Ez a kényszer a küzdés kényszere. Küzdeni nem mindig kellemes és szórakoztató dolog, nem is pihentető, a stressztől sem éppen mentes, az ember gyakran és szívesen meglenne küzdelem nélkül is – de nem lehet.

Küzdeni kell egy olyan világ ellen, ahol az újságírónak a szerkesztőségétől távol eső pártközpontokban állítják össze a kérdéseit, amelyeket (és csakis azokat!) kötelezően fel kell tennie a riportalanyának. Nem szabad, soha nem szabad belenyugodni egy olyan világba, ahol a fényképészeknek parancsba adják, hogyan fényképezzék le minél előnytelenebb pózban azokat, akiket az újság épp lejáratni készül. Harcolni kell egy olyan világ ellen, ahol az újságírók cikkeit a megkérdezésük nélkül írják át és jelentetik meg. És küzdeni kell az ellen, hogy egy újság címlapját a 100 km-re levő pártközpontban szerkesszék meg, és készen küldjék a főszerkesztőnek. És mindezt azért, mert a politika, pontosabban annak egy-két, az élettől és a valóságtól elrugaszkodott képviselőjének érdekei így kívánják.