Néhány napja tudtam meg a Fiatal Írók Szövetségének (FISZ) társelnökétől, hogy Szarvas Melinda Tükörterem flamingóknak című kötetének szinte minden példánya elkelt – a terjesztőknél talán fellelhető még néhány belőle –, így esélyes, hogy valamikor újranyomják. Mi tagadás, egy kicsit meglepődtem azon, hogy ennyire kelendő egy könyv, amely szerény pátriánk/közösségünk irodalmának történetéről, a vajdasági magyar irodalomról, vagy ahogyan a szerző nevezi, a „magyar vajdasági irodalomról” szól. Ugyanakkor – ki tudja, miért – büszkeséggel töltött el ez a tudat. El is határoztam ott és akkor, hogy a következő cikkem e kiadványnak szentelem.
Kezdhetnénk azzal, hogy mit ad hozzá e könyv a vajdasági magyar irodalomtörténetről szóló diskurzushoz. Ebből a szempontból nem elhanyagolható információ, hogy Szarvas Melinda „kívülállóként” vizsgálja irodalmunkat, ami alatt egyrészt azt értem, hogy magyarországi szerző, akinek csupán szakmai kötődése – tudományos érdeklődés, illetve annál talán egy kicsit több – van Vajdasághoz, másrészt pedig azt, hogy épp e kívülállóságának köszönhetően megfelelő (kritikai) távlatból képes vizsgálni a vajdasági magyar irodalom fejlődéstörténetét, mozgásait, irányait, jelenségeit. E kijelentésemmel nem azt szeretném sugallni, hogy a hazai recepció elfogultabb lenne, sokkalta inkább arra utalnék, hogy egy másfajta kulturális közegből nézve irodalmunknak talán másfajta, bizonyos esetekben árnyaltabb összefüggései mutatkoznak meg a kutató számára.
Amikor tanulmánykötet kerül a kezembe, számomra az első és legfontosabb kérdés az, hogy tartalmaz-e tudományos nóvumot, előmozdítja-e a további kutatásokat, hatással lehet-e azokra, módosulhat-e általa a vizsgálat tárgyáról kialakult képünk. Ennél fogva meglehetősen laposnak, mi több elviselhetetlennek tartom az olyan traktátusokat, amelyek a már felkutatott és közzétett anyagot, illetve a korábbi szakirodalmak megállapításait mondják fel szenvtelenül, már-már ügyelve arra, hogy önálló, új gondolatot ne fogalmazzanak meg. Szarvas kötetét ebből a szempontból is felüdítő volt olvasni, hiszen izgalmas meglátásokkal gazdagítja a laikus olvasót és a vajdasági magyar irodalomkutatást egyaránt.
Az egyik ilyen kedves fogalom a kulturális gravitáció modellje, amely Görömbei András kettős kötődés-elméletén alapszik, annak dinamikusabb változata, de létrejöttében szerepe volt Stephen Hawkins gravitációval kapcsolatos szentenciáinak is (az idevágó lábjegyzet alapján). E modellnek három eleme van: a magyarországi magyar, a vajdasági magyar és a jugoszláv irodalmi kultúra. A vajdasági irodalmi kultúra megfelelő működését (egyensúlyi állapotát) és létét e modell alapján az garantálná, ha az „a két többségi kultúra között meg tudna állni, vagyis egyik sem vonzaná magába. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a vajdasági irodalmi kultúra saját tömege révén képes ellenállni ezeknek a kulturális »vonzóerőknek«, kiegyenlítve azokat.” Ugyancsak lényeges, a jövőre nézvést megfontolandó az is, hogy a vizsgált irodalmi kultúra „önállósága csak a saját súlyától és sűrűségétől függ. Tudniillik, ha ez egy bizonyos szint alá csökken, akkor az adott irodalmi kultúra egy nagyobb tömegű irodalmi kultúra vonzásába kerül, és elveszítve autonómiáját, abban fel is oldódhat”. Az idézett mondatokból nagyrészt kikövetkeztethető a tömeg, sűrűség, súly fogalmak konnotatív jelentése, ezért ezekre nem térnék most ki külön. A tanulmány részletesen foglalkozik velük, mindezen felül az eltávolodásnak, közeledésnek, önállóságnak is szentel egy-egy rövidebb alfejezetet. Ehelyett áttérnék egy másik kérdésre, amely sokak érdeklődését, gyanakvását keltette fel a könyv megjelenése óta eltelt néhány hónapban.
A tanulmánykötet alcíme ugyanis a következő: Irodalomtörténeti tanulmányok a magyar vajdasági irodalomról (a kiemelés tőlem – BK). E számunkra szokatlannak tűnő szórend értelmezését segítené Az elnevezés kötelez(ő) című fejezet, ám engem sokkal inkább elbizonytalanított, minthogy meggyőzött volna. Abban egyetértek a szerzővel, hogy – akárcsak a Teremtésnél – minden a megnevezéssel veszi igazán kezdetét, mindazonáltal itt motoszkál bennem a kérdés, hogy szükséges-e új nevet adni a dolgoknak, ha a korábbi is működőképes, elfogadott, mindennapi használatban van? (Konzervatív volnék?) Tovább megyek: néhol egyenesen erőltetettnek, ezzel együtt is haloványnak éreztem az új meghatározás helyénvalóságát igazoló magyarázatot. Például azt írja a szerző, hogy a „magyar vajdasági irodalom” megnevezéssel irodalmunkat „hangsúlyosabban leválasztjuk a magyarországi irodalomról is, elvégre egy másik kulturális közegbe soroljuk”, holott ha jobban belegondolunk, e leválasztást sokkal jobban kifejezi a korábbi, általánosan elterjedt szórend (vajdasági magyar irodalom). Szintén furcsának találtam Szarvas azon meglátását – annak ellenére, hogy emlékeimben felderengenek hasonló szólamok –, miszerint „jugoszláv irodalmi kultúráról lehet beszélni, vajdasági kultúráról nem”. Ezzel szemben én a vajdasági kulturális közegre úgy gondolok, hogy ott (még mindig) jelen van a kisebbségi kultúrák párbeszéde, „vegyülése”, minek köszönhetően igenis beszélhetünk vajdasági kultúráról (és itt egy mosdatlan popkulturális referenciát hoznék: Đorđe Balašević zenéje). Ugyanezzel a lendülettel a fiatal kutató elméletének más részleteit is kritikával illethetnénk (például ezt a megállapítást: „a földrajzi jelölőként értett vajdasági jelző üres földrajzi területre mutat”), de annak érdekében, hogy maradjon hely másról is beszélni, egyezzünk ki abban, hogy egy jó elméletre jutott egy kikezdhető, ezáltal a könyvben is létrejön a kulturális gravitáció kapcsán emlegetett egyensúlyi állapot.
A könyv további fejezeteiben a szerző foglalkozik a vajdasági irodalmi kultúra megszületésének körülményeivel, górcső alá véve az eddigi ide vonatkozó teóriákat, megmutatva azok erősségeit/gyengeségeit, és végső soron kiderül, hogy a vajdasági magyar irodalomra a mai napig nincs egy mindenki által legitimnek tekinthető elmélet. A kedvenc tanulmányom, a Nélkülözött profik, nélkülözhetetlen dilettánsok című pedig azt mutatja be, hogy a dilettánsok jelenléte mennyire fontos az irodalom, majd később az irodalmi értékrend kialakulása szempontjából. Szarvas Melinda nagyon elegánsan megvilágítja a dilettáns fogalom jelentésváltozatait, kétgyökerűségét (francia és olasz), illetve azt is, hogy a dilettánsoknak miféle termékenyítő hatása volt a vajdasági magyar irodalom hajnalán. Részletesen kitér arra is, Szenteleky Kornél miként viszonyult e fogalomhoz, idézve a vajdasági magyar irodalom atyjának A kultúra mindenesei című írását. Abban viszont mindnyájan egyetérthetünk, hogy a „mindenesség” nem feltétlenül jelenti az esztétikai minőségek maximumát. Erre jó példa a megidézett törökkanizsai „mindenes”, Gergely Boriska, aki mindhárom irodalmi műnemben alkotott, ezen felül képzőművészettel is foglalkozott. Gergely Boriska külön fejezetet is kap Szarvas kötetében (Esti Kornélia kalandjai), amely némileg árnyalja Szentelekynek a vajdasági irodalomcsinálókhoz való viszonyát, és itt elég, ha a Csuka Zoltánnak írt jellemzését olvassuk a törökkanizsai írónőről, illetve annak Varrótűhercegnő című folytatásos regényéről: „Hja, ez a veszedelmes életkor, amikor a szexuális kiélés már csak az írásra szorítkozik”.
Szólnunk kell a fiatal irodalmár tanulmányainak egyik izgalmas csoportjáról, a komparatív vizsgálatódásokról is. E szövegekben Gion Nándor és Móricz Zsigmond, Balázs Attila és Esterházy Péter egy-egy művét, Kosztolányi Dezső és Danilo Kiš irásművészetét, végül, de nem utolsó sorban Lovas Ildikó Spanyol menyasszonyát és Csáth Géza naplójegyzeteit (a regény alapjául szolgáló szöveganyagot) veti össze. S noha e tanulmányok legtöbbjének van előképe, előzménye, mégis úgy gondolom, a szerző releváns megállapításaival továbbgördíti a kutatások szekerét, gondolkodásra, vitára késztet. Ez utóbbi attribútuma miatt oly kedves számomra a FISZ Minerva Könyvek sorozatában megjelent kiadvány, és őszintén bízom abban, hogy a hozzám hasonló érdeklődő olvasók mellett a szakma tetszését is elnyeri majd.
A végére hagytam – nem véletlenül – egy lényeges információt, tudniillik azt, miért is ez a könyv címe: Tükörterem flamingóknak. Ahogy az az előszóból is kiderül, a vajdasági magyar irodalom emblematikus alakjának, Tolnai Ottónak az egyik verse hívta életre ezt a figyelemfelkeltő és talán marketing szempontból is hálás címet. A Veszprémi versben Tolnai a következőt írja: „mind kevesebb veszprémben a flamingó / […] / veszprémben nem szaporodnak / legfeljebb teszi hozzá az ifjú állatkerti munkás / ha tükörtermet tudnánk biztosítani nekik / ha tükrökkel sokszorosítanánk őket / […] / a kisebbségi költőknek / (kisebbségi költő vagyok kisjugoszláviából) / a kisebbségi költőknek is tán éppen ez lenne a feladatuk / tükörteremmé lenni / tükörtermet alkotni / bálteremnagyságút a kisebbségnek / biztosítani a tömeg illúzióját / a maradáshoz”. Szarvas Melinda nem kisebbségi költő, pláne nem Kis-Jugoszláviából, tanulmányai véleményem szerint mégis valami hasonló funkciót töltenek be – (irodalmi) tükörtermet alkotnak, ahová szabadon és örömmel sétálhatunk be.
Barlog Károly
A cikk a Családi Kör című hetilap 2018. október 25-i számában jelent meg
