Az elnök pártja elvesztette az egyeduralmat az amerikai hatalmi ágak között. A keddi kongresszusi választásokon a Képviselőházba 230:205 arányú (ezek között néhány hely sorsa ugyan még bizonytalan) demokrata többséget küldtek a szavazók. A Szenátusban viszont növekedett a republikánus többség (51:46, 1 független, 2 eldöntetlen), mert az idén újraválasztott egyharmad éppen a konzervatívabb államokra esett (két év múlva pont fordított lesz a helyzet).

Donald Trump viszont – a valósággal szembemenve – „hatalmas, csodálatos, szinte totális győzelmet” hirdetett másnapi, szerdai sajtóértekezletén, amely az eddigi leghosszabbra sikerült, és amelyen nemcsak az újságírókkal volt minden korábbinál durvább és arrogánsabb, hanem „háborús állapotokat” hirdetett a Demokrata Párttal szemben, ha az új képviselőházi többség nem alkuszik meg vele.

„Minden egy alku” – hol dörögte, hol sziszegte a „szabad világ vezetője” (ahogy az amerikai sajtó gyakran az elnököt nevezi), aki az elmúlt húsz hónapban még saját pártjával sem alkudott meg szinte egyetlenegy kérdésben sem, és a választási eredményeket is úgy tolmácsolja, hogy „aki nem jött elég közel hozzám, az veszített” – mármint az általa szinte teljesen kisajátított Republikánus Pártból.

„Őszintén, az emberek engem szeretnek” – hivalkodik ez a nárcisztikus milliárdos, holott a kongresszusi mandátumokra leadott összes szavazat közül a demokraták 14 millióval többet kaptak, mint a republikánusok.

A Szenátusban, ahol a baloldal két mandátumot veszített a jobboldal javára, a vesztesek 46 millió szavazatot kaptak, a győztesek pedig csak 33,5 milliót. Ez azért lehetséges, mert a legritkábban lakott államoknak ugyanannyi szenátoruk van, mint a legnépesebbeknek. Kalifornia negyven millió lakosa ugyanúgy két szenátort választ, mint a félmilliós Wyoming.

Trump azonban nem lenne Trump, ha nem próbálta volna meg diadalként beállítani a nyilvánvaló vereséget. Ezért a sajtóértekezlet nem arról szólt, hogyan fog politizálni az új helyzetben, amikor a Kongresszus két háza minden valószínűség szerint ellenkező állásponton lesz szinte minden fontos kérdésben, hanem arról, hogyan téríti el a valóságot a maga javára ez a legdurvább showbizniszben megedződött sorozatos hazudozó.

Az egyik ilyen módszer a káosz és a médiaellenes gyűlölet gerjesztése, hiszen a választóknak csak két módjuk van a politikai folyamatok megismerésére: Trump napi sokszori Twitter-csivitelése (ami tele van bénító hazugságokkal és vérlázító durva támadásokkal, amiket fanatikus hívei rendületlenül elhisznek), illetve a sajtó által közvetíteni próbált tényekkel. Az elnök és közvetlen tanácsadói azonban már az első napokban elmagyarázták, hogy a tények nem számítanak, a valóság attól függ, ők milyennek festik azt le.

Ezt a célt szolgálta a riporterek egész hadának a szerdai lekicsinylése, ledorongolása, sőt megszégyenítése, méghozzá olyan mértékben amire a Fehér Ház történetében nem volt példa. Trump olyan hangnemet engedett meg magának az USA vezető riportereivel szemben, amilyen egyetlenegy amerikai iskolában sem lenne elfogadható:

„Elég! Elég! Elég!… Üljön le!… Hallgasson!… Hagyja abba!… Maga egy borzalmas, goromba ember!… Tegye le a mikrofont! Ez egy rasszista kérdés volt! Szégyellje magát!…” Ezek a dörgedelmek nem egyetlen újságíróhoz szóltak, hanem egész sor jelenlévőhöz külön-külön – vagyis az egész nyilvánossághoz.

Trump azért keveri a szart káoszt, mert csak úgy képes kezében tartani a mese fonalát. Márpedig tegnaptól az amerikai politikai narratíva a 2020-as elnökválasztásról szól. A jobboldal a most lezajlott csatát elveszítette, az elnök így most a kétéves háborúra készül.

Ennek a küzdelemnek az első és sorsdöntő állomása a Trumpnak és 2015–16-os kampányának az oroszokkal való összejátszását boncolgató vizsgálat lesz, ezért az elnök fél órával a sajtóértekezlet után (ahol nem volt hajlandó személycserékkel foglalkozni) a Twitteren rúgta ki igazságügyminiszterét, Jeff Sessionst, akinek azt rója fel, hogy nem akadályozta meg a vizsgálatot. (Sessionst ő emelte igazságügyminiszterré, miután az alabamai szenátor elsőként állt Trump mellé az elnökválasztási kampányban és a teljes alázatosságig menően kiszolgálta – most viszont az eldobható talpnyalók sorsára jutott.) Ideiglenes miniszternek Trump nem is a minisztérium második emberét, Rod Rosensteint tette meg (aki támogatja a Mueller-féle vizsgálatot), hanem Sessions eddigi kabinetfőnökét, a – bukott politikai pálya után – televíziós „beszélő fejből” hatalomba emelt Matthew Whitakert, mert az már számtalan kirohanást tett a vizsgálat ellen.

Másfél év alatt Trump több mint félszáz saját politikai kinevezettjét rúgta ki. Három minisztere távozott luxusköltekezés miatt, három másikat pedig lemondásra kényszerített. De volt olyan kabinettag is, aki önként távozott. Első nemzetbiztonsági tanácsosát, második kampányfőnökét és személyes ügyvédjét már bíróságilag elítélték.

A most kezdődő „kétéves háborút” tehát Trump egyrészt saját politikai túléléséért folytatja, másrészt – bizalmas fehér házi forrásokból tudjuk – két idősebbik fiát kell megmentenie a vádemeléstől. A Trump-csapat az USA történetének legkorruptabb és legkaotikusabb kormányzata.

A képviselőházi többséget januártól átvevő baloldal óriási dilemmája az, hogy milyen élesen szálljon szembe az elnökkel. A választók jelentős többsége ugyan egyetért a demokraták konkrét megoldási javaslataival (rendre ezt mutatják a közvéleménykutatások), ám Trump politikai dúvadként támad mindenkire, aki nem isteníti őt. Márpedig az elnöki pulpitus hatalmas szócsövet biztosít neki az általános káosz, a gyűlölethullámok gerjesztésére – és az azzal való kemény szembefordulás csak tovább növeli a szakadékot. A tisztességes közbeszédet választó politika és média viszont erőtlennek tűnik az egyre durvább közhangulatban.

Történelmi feladat megtalálni a módját, hogyan lehet hatékonyan ellenállni egy zsarnoki hajlamú, mocskolódásból és ellenséggyártásból élő, arcátlanul korrupt és kíméletlen gazembernek – aki ráadásul a választók kisebbik felének a hétköznapi elégedetlensége folytán került hatalmi helyzetbe.

Pedig nemcsak az amerikai demokrácia sorsa múlik rajta, hanem jórészt a nemzetközi viszonyok további alakulása is.

 

Nyitóképünkön Trump a CNN fehér házi riporterét, Jim Acostát vegzálja, akinek még aznap délután elvették a belépőjét. A riporter felé nyúló fiatal gyakornok megpróbálja kivenni az újságíró kezéből a mikrofont. Washington, 2018. november 7. (Fotó: Jonathan Ernst, Reuters)