1918. november 11-én írta alá a vereségét elismerő Németország a franciaországi Compiegne közelében, egy vasúti kocsiban a fegyverszünetet az antanthatalmakkal, ezzel véget ért a négy évig tartó első világháború.

A háború a nyugati fronton gyorsan állóháborúvá merevedett, a patthelyzeten az időről időre megindított, rendkívüli véráldozatokat követelő offenzívák sem tudtak érdemben változtatni. Miután az antant (Nagy-Britannia és Franciaország) oldalán hadba lépő Egyesült Államokból 1917 végén kezdtek megérkezni az első csapatok, a német hadvezetés 1918 márciusában egy végső támadással akarta kierőszakolni a döntést. Az offenzíva újfent elakadt, júliusban a németeknek a Marne folyó mögé kellett visszavonulniuk.

Az antantnak viszont augusztus elején az amiens-i csatában sikerült az áttörés, és lassú, de kitartó hadműveletekkel felőrölték a németek erejét, harci szellemét. Amikor szeptember végére már a Hindenburg-vonalat is fel kellett adniuk, Erich Ludendorff és Paul von Hindenburg tábornokok, a hadsereg vezetői közölték II. Vilmos császárral, hogy azonnali fegyverszünetre van szükség. A feltételeket azonban – többek között a demokratizálást és a hadsereg visszavonását a régi határokra – Berlinben túl keménynek találták, a harcok folytatódtak.

Szökik a császár

A kompromisszumos béke reményében mégis reformokba fogtak: október 28-án a Reichstag alkotmánymódosítással korlátozta a császár jogköreit, Németország papíron parlamentáris monarchiává alakult át, a vereségekért bűnbaknak megtett Ludendorffot menesztették. Az új kormány, amelyben a szociáldemokraták is helyet kaptak, tárgyalásokat ajánlott az antantnak, amely ennek egyik előfeltételéül II. Vilmos lemondását szabta.

Október 30-án, miután elterjedt a hír, hogy a flottát egy utolsó nagy összecsapásra akarják kivezényelni, a kieli támaszponton a matrózok megtagadták az engedelmességet. November 3-án a lázadókra sortüzet adtak le, a felkelés másnap átterjedt a városra, majd egész Németországra. Tüntetések, sortüzek, sztrájkok követték egymást, katonatanácsok alakultak, Bajorországban november 7-én elkergették a királyt, de a császár húzta-halogatta a lemondást.

November 9-én Berlinben is általános sztrájk kezdődött, és az erre még mindig csak szóban hajlandó II. Vilmos helyett Max von Baden kancellár önhatalmúlag hirdette ki a császár lemondását, aki Hollandiába menekült. Néhány órával később a szociáldemokrata Philipp Scheidemann a Reichstag erkélyéről kikiáltotta a köztársaságot, a sokkal radikálisabb, Karl Liebknecht vezette „független” szociáldemokraták viszont a szocialista köztársaság létrejöttét deklarálták. Ezzel győzött a forradalom, és a mérsékelt szociáldemokrata Friedrich Ebert vezette új kormány mellett radikális tanácsok is alakultak. Ebert hamarosan kiegyezett a tábornokokkal, akik elismerték a politikai hatalom birtokosának, de ennek fejében autonóm tényezőnek kellett tekintenie a hadvezetést, és a hivatalnoki kar is a helyén maradt.

Az a bizonyos vasúti kocsi

A németországi események láttán az antant is szorgalmazni kezdte a tárgyalásokat. A küldöttségek november 8-án a Párizstól alig száz kilométerre fekvő compiegne-i erdőben, az antant főparancsnok Ferdinand Foch marsall szalonkocsijában ültek össze. A háromnapos tárgyalás eredményeként 1918. november 11-én aláírt fegyverszüneti szerződés úgy rendelkezett, hogy a nyugati arcvonalon hat órán belül be kell szüntetni az ellenségeskedést a szárazföldön és a levegőben, a német hadseregnek 15 napon belül ki kell vonulnia Belgium, Franciaország és Luxemburg megszállt területeiről és Elzász-Lotharingiából.

A frontvonal ekkor még Antwerpentől, Brüsszeltől, Luxembourgtól és Strasbourgtól 40-47 kilométerre nyugatra húzódott. Az 1914. augusztus 1. előtti német határok mögé történő visszavonás az Oroszországban tartózkodó német erőkre csak egy olyan időpontban vonatkozott, amelyet „az ottani helyzetre való tekintettel” a szövetségesek megfelelőnek fognak találni.

A német hadsereg jó állapotban volt köteles átadni a nyugati hatalmaknak 5000 tüzérségi löveget, 25 ezer géppuskát, 3000 aknavetőt, 1700 vadász- és bombázó repülőgépet, továbbá 5000 mozdonyt, 150 ezer vasúti kocsit, 5000 teherautót, az összes tengeralattjáróját és 74 korszerű felszíni hadihajót. Az eredetileg 36 napra kötött fegyverszünetet az 1919-es versailles-i békeszerződés megkötéséig sorozatosan meghosszabbították.

A Nagy Háború következményei

Érdekesség, hogy a második világháborúban, 1940. június 22-én a hitleri Németország bosszúként ugyanebben az erdőben, ugyanebben a vasúti szalonkocsiban íratta alá a Franciaország feltétel nélküli megadásáról, területe kétharmadának német megszállásáról szóló fegyverszüneti egyezményt.

Az első világháború szomorú egyenlege: mintegy 10 millió elesett katona a frontokon, ugyanennyi ember halt meg járványok, főként az 1918-19-es spanyolnátha miatt és éhezés következtében.

A harcok során vetették be először a tankot és a vegyi fegyvert, valamint nagy számban harci repülőgépeket és tengeralattjárókat.

A háborúban négy birodalom omlott össze: a német, az osztrák-magyar, az orosz és az oszmán, ezek romjain ugyanakkor Finnországgal, a balti államokkal, Lengyelországgal, Ausztriával, Magyarországgal, Csehszlovákiával és a későbbi Jugoszláviával kilenc „új” állam jött létre.

A háborút követő béke egyik nagy vesztese Magyarország lett, amely elvesztette területének és lakosságának kétharmadát, és hárommillió magyar került kisebbségként az új határokon túlra.

 

A hvg.hu összefoglalója alapján

Nyitóképünkön: magyar katonák