Soha nem fordult még elő a sakkvilágbajnoki döntők immár 132 éves történetében, hogy a párosmérkőzés valamennyi játszmája, kivétel nélkül döntetlennel végződjön a „rendes játékidőben”. Szakmai berkekben máris folyik a vita arról, hogy ez most jó magának a sakknak, vagy sem. A játszmák színvonalára ugyanis végső soron nem lehet panasz: a Carlsen és Caruana közötti 12 parti mindegyike többé-kevésbé „ki lett játszva”, volt benne harc, feszültség, dráma, kölcsönös nyerési esélyek és kölcsönös kihagyott lehetőségek, és egyike sem végződött úgynevezett „szalonremivel” – azaz gyakorlatilag előre megbeszélt, harc nélküli, pár lépéses döntetlennel.
Talán még arra sem volt példa ezalatt a 132 év alatt, hogy a két játékos ennyire közel legyen egymáshoz a világranglistán: a döntő kezdetekor a ranglistát vezető Carlsen mindössze 3 ponttal vezetett a második helyezett Caruana előtt, ami annyira elenyésző, hogy gyakorlatilag nullának tekinthető. Mindezt tehát úgy is összegezhetnénk, hogy a világ pillanatnyilag két legjobb, azonos játékerejű sakkozója csapott össze, magas színvonalú partikat produkáltak, de végül nem bírtak egymással – és mindez többé-kevésbé meg is felel a valóságnak.
Magnus Carlsen a 2016-os sakkolimpián (Fotó: Andreas Kontokanis)
Az aggódók szerint azonban ez mégsem jó a sakknak mint sportnak. Gyorsuló világban élünk, versenyhelyzet van maguk az egyes sportágak között is, és csak az a sportág számíthat szponzorra, támogatóra, nézettségre stb, amelyik drámát, feszültséget, vért, győztest és vesztest tud produkálni, és amelyik alkalmas arra, hogy a televízió – és egyre inkább az internet – képernyői elé tudja vonzani a szurkolók, nézők százezreit és millióit. Márpedig, valljuk be, 12 egymást követő döntetlen – bármelyik sportágban – nem a legmegfelelőbb erre a célra. Ezért máris arról beszélnek, hogy ismét át kellene szervezni a világbajnoki rendszert (ami egyébként elég gyakran meg is történik) – ez viszont persze a jövő zenéje.
Mások másért fanyalognak. Az utolsó, 12-ik, elméletileg mindent eldöntő játszmában a világbajnoki címet védő Carlsen kifejezetten jobban állt, reális nyerési esélyei voltak és nyugodtan játszhatott volna tovább a győzelemre, erre ő maga kínálta fel a döntetlent – amin persze maga az ellenfél döbbent meg legjobban, és azonnal el is fogadta a felkínált békejobbot. Több vezető nagymester is (enyhén szólva) értetlenségét fejezte ki emiatt, a sakkozás egyik élő legendája, Gari Kaszparov volt világbajnok pedig csalódottan így nyilatkozott: „Ez már nem az a minden helyzetben és mindenáron győzelemre törekvő Carlsen, akit és ahogy annak idején megismertünk.”
Az igazság kedvéért tegyük hozzá, a végkifejlet azonban egyértelműen Carlsent igazolta. A meccs végét és a világbajnoki cím megvédését követően azt mondta, „tudtam, hogy a gyorsított játéktempó inkább nekem kedvez, mint ellenfelemnek, és hogy abban reális esélyeim vannak a győzelemre”. És ez a taktika tökéletesen bevált: a három egymást követő gyorsjátszmában Carlsen 3:0 arányban lemosta a sakktábláról kihívóját, és ezzel újabb két évre megőrizte trónját.
A norvég Magnus Carlsen rendkívül érdekes színfoltja a sakkvilágnak. Mostani győzelmét és címvédését követően azt is kijelentette: „Ha vesztettem volna, minden bizonnyal ez lett volna életem utolsó világbajnoki döntője.” Carlsen 1990. november 30-án született ( a címvédés tehát egyben születésnapi ajándéknak is tekinthető – soha jobb időzítést!), tehát mindössze 28 éves, és ebben a korban még igazán nem szokás a visszavonuláson gondolkodni, főleg nem ebben a sportágban. Őt ismerve azonban ebből a kijelentésből nem valami beteges jellemre kell következtetnünk, aki nem képes elviselni és feldolgozni a vereséget, sokkal inkább arra, hogy annak ellenére, hogy jelenleg minden kétséget kizáróan ő a sakkozás koronázatlan és egyben koronázott királya, valahogy sikerült megőriznie a sakktól való „függetlenségét”, nem vált annak rabjává, szenvedélyfüggő betegévé. Ezt látszik bizonyítani az a róla szóló, közismert kis történet is, hogy „tinédzser” korában – amikor, alig 19-20 évesen még csak a sakkozás koronázatlan királyának számított, de már akkor látszott, hamarosan ő lesz a legjobb – úgy nyilatkozott, erősen gondolkodik azon, hogy a sakkozást folytassa, vagy a manökeni pályát válassza, mert ez utóbbiban több pénz van… Hogy a divat világa mennyit vesztett azzal, hogy végül nem így döntött, azt persze nehéz lenne megmondani, de hogy a sakkozás sokat nyert, az viszont biztos.
Sakkozói stílusát talán a legtömörebben úgy lehetne jellemezni, hogy: univerzális. Képes fergeteges támadásokat vezetni, szívósan és kitartóan védekezni, szorult és teljesen vesztettnek tűnő helyzetekből váratlan manőverekkel kimenekülni, és – mint az látható volt a finisben – gyorsan gondolkodni és dönteni. Gyakorlatilag nincs gyenge pontja.
A világbajnoki döntő előtti egyik közös sajtótájékoztatón azt is megkérdezték a két főszereplőtől, kit tekintenek minden idők legnagyobb sakkozójának. Fabiano Caruana (talán érthető módon) Bobby Fischert nevezte meg. Amerikai szempontból ugyanis az, hogy az olasz-amerikai Caruana egészen a döntőig eljutott, máris történelmi siker: Fischer 1972-es legendás győzelme, azaz 46 év óta nem volt példa ekkora amerikai sikerre. A világbajnok válasza viszont megint olyan „carlsenos” volt. Szerinte ugyanis minden idők legjobb sakkozója „a 3-4 évvel ezelőtti Magnus Carlsen volt”.
Attól függetlenül azonban, hogy a 2018-as Carlsen ilyen sajátosan fanyar önkritikával tekint jelenlegi önmagára, megállapítható, hogy egyértelműen beírta magát a sakktörténelembe. A világbajnoki címet 2013-ban szerezte meg, jelenlegi címvédése után pedig legalább 2020-ig ő marad a bajnok, a 21. század második évtizede tehát egyértelműen Carlsen évtizedeként vonul be a sakk nagy történelemkönyvébe.
