Kolumbusz sem menekülhetett a hajósok gyönyörű csábítóitól. Első amerikai utazása során 1493. január 8-án megpillantott három „sellőt” és ezt le is jegyezte hajónaplójában. Fogalma sem volt, hogy igaziból a lamantinokat fedezte fel a karibi vizeken.
A napló tanúsága szerint a tengerből kiemelkedő három sellő csalódást okozott az admirálisnak. Egyáltalán nem látta őket olyan szépnek, mint ahogyan azokat a festményeken ábrázolták, bár elismerte, hogy némi emberi arcvonást vélt rajtuk felfedezni.
Nem csoda, hogy Kolumbusz nem élvezte a látványt: az általa látott „sellők” az akkor még nagyobb számban előforduló lamantinok példányai voltak. Ezek a tengeri élőlények ma már jóval kevesebben vannak, az 1970-es évekre majdnem teljesen kihaltak. A környezetvédelmi, fajvédelmi programok hatására sikerült megmenteni őket.
A rendkívül békés, mindig mosolygós, vegetáriánus életmódot folytató tengeri emlős a szárazföldre sosem mászik ki. Közeli rokona az elefántnak. A tengeritehenek rendjébe tartozó lamantinoknak egy pár végtagjuk van, ezek úszókként működnek, de kialakításuk miatt olyan, mintha kis kezek lennének. „Könyökben” behajlíthatók és tud vele az állat kormányozni és rátámaszkodni is a vízfenéken. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a tengerészek régen emberhez hasonlatosnak látták őket.
Nagy ellenségük a modern hajózás, a hajócsavarok súlyos sérüléseket tudnak okozni, amibe sokszor bele is pusztulnak. Florida partjainál, ahol egyik legnagyobb élőhelyük van, manátusz zónákat (manatee zone) jelöltek ki, ahol a hajósok csak kis sebességgel közlekedhetnek a védelmük érdekében. A kapitányok pedig – Kolumbuszhoz hasonlóan – megpillanthatnak egy-egy ritka példányt.
