Az évezred a lehető legrosszabbul kezdődött a Tisza környezetére nézve. A román–ausztrál tulajdonban lévő nagybányai (Baia Mare) Aurul bányavállalat az egész Tisza és Magyarország legsúlyosabb vízszennyezését okozta.

Az arany- és ezüstbányászattal foglalkozó cég olyan technológiával dolgozott (ciános kioldással), ami ugyan nagyon hatékony, de egyben nagyon veszélyes is. Az 1887-ben szabadalmaztatott eljárást az ezredfordulóra sok országban már nem is engedélyezték.

A bánya ülepítőtavának gátja 2000. január 30-án átszakadt és a Zazaron, Láposon, Szamoson keresztül nehézfém és cianid szennyezte a Tiszát. Olyan mértékben, hogy az azóta sem tért magához. A hivatalos jelentések szerint mára majdnem teljesen regenerálódott az élővilág, de fontos megjegyezni, hogy részletes hatásvizsgálatok nemigen készültek, és rendszeres vizsgálati eredmények sem állnak rendelkezésre.

Az Aurul és a románok igyekeztek minél jobban elkenni az ügyet, a magyar kormány sem volt a helyzet magaslatán, később ugyan peres eljárás indult a román–ausztrál cég ellen, de azok ügyvédei sokkal ügyesebbek voltak, mint a magyar környezetvédelem felelős vezetői, így lényegében senki, soha, semmilyen kártérítést nem fizetett, miközben Magyarország, Szerbia és Bulgária kellett, hogy fedezze a költségeket és szenvedje a károkat.

Magyarországot 2000. február 1-én érte el a szennyezés, ezért a magyar Országgyűlés ezt a napot a Tisza Élővilágának Emléknapjává nyilvánította.

A folyóba érkező cianid mennyisége 130-175 tonnára volt becsülhető, a cianid koncentráció a határérték 180-szorosánál verte ki a biztosítékot, a planktonok pusztulása majdnem teljes mértékű volt, még a határnál, Tiszaszigetnél is 90-100 százalék közötti értéket mutattak a mérések. Az elpusztult halak, madarak és vadállatok tonnaszámra kerültek a konténerekbe, bizonyos rovaroknál is nagy kártétel jelentkezett. A halpusztulás Belgrád alatt is kimutatható volt, a szennyezés pedig Bulgáriát is elérte.

Szerencsére voltak nagy túlélők is: a kavics csiga például, a kérészek, szitakötők és a tiszavirág is elég jól megúszták; rövid időn belül kiheverték a csapást.

A térséget tovább sújtotta a néhány hét múlva bekövetkező újabb szerencsétlenség. Borsabánya – ugyanaz a cég – márciusi balesetében egy másik ülepítőgát csordult túl, és ott főleg a nehézfémszennyezés volt jelentős. Ez a baleset szinte feledésbe is merült a másik árnyékában, pedig a cianidra ráeresztett ólom, réz és cink biztos nem okozott örömet az amúgy is döglődő élővilágnak.

A Tisza igyekezett regenerálódni, de nem szabad elfelejteni, hogy a hordalékban lerakódott nehézfémek sem párologtak csak úgy el, és bár mérések történtek ezekkel kapcsolatban, hatásvizsgálatok azonban nem. Ez azért fontos, mert a katasztrófa után nem sokkal jött egy nagy árvíz, amita szakemberek szerencsésnek minősítették és azt bizonygatták, hogy az legalább felhígította a mérgező anyagokat. Arra senki nem mutatott rá, hogy az árvíz után, az ártéren ott maradt a kihordott nehézfémszennyezés a talajban.

A Dunának és a Balatonnak létezik saját kutatóintézete, a Tiszának azonban nem. A vizsgálóbizottságok, melyek az ezredfordulón határon túli összefogást ígértek Románia, Magyarország, Szerbia részéről, az elmúlt években semmilyen eredményt nem értek el.

A Tisza magára hagyva kell, hogy bizonyítson.

A Tisza menti városok ezen a napon rendezvényeken, iskolai programokon, megemlékezéseken hívják fel a figyelmet, hogy a környezetünk biztonsága nem magától értetődő, sokkal több fenyegető , mint támogató körülménnyel kell számolnunk ebben a „modern” évezredben.

Nyitóképünk illusztráció: A Tisza Kanizsánál