Akkor egy kis történelmi visszatekintés.
A legenda szerint Grigorij Alekszandrovics Patyomkin orosz miniszter „álfalvakat”, falusi házak homlokzatait építtette a Dnyeper folyó partján II. Katalin cárnő látogatása előtt, hogy megmutassa az uralkodónak, micsoda gazdag vidéket sikerült meghódítania a számára. A díszes homlokzatoknak persze nem sok közük volt a valós állapotokhoz, de céljukat elérték, a cárnő elégedett volt. A történészek azóta már jelentős mértékben megkérdőjelezték ennek a legendának a valóságalapját, ettől függetlenül azonban a Patyomkin-falvak kifejezés úgy vonult be a mindennapi közbeszédbe, mint „a kellemetlen tények hamis eredményekkel való elrejtésének szinonímája” (Wikipédia).
Nyolc százalék alá csökkent a munkanélküliség Vajdaságban – olvashattuk, hallhattuk a hírt a napokban a sajtóban. Magyarra lefordítva ez ugyebár annyit jelent(ene), hogy 100 emberből 92 dolgozik, és mindössze 8 van munka nélkül.
Legalább három kérdés merül fel ezzel kapcsolatban. Az egyik, hogy hányan mentek el Vajdaságból külföldre munkát keresni, mert itthon nem boldogultak, ilyen módon javítva a foglalkoztatottsági statisztikát? A másik, hogy hányan, a lakosság hány százaléka nem is szerepel a munkanélküliek nyilvántartásában, mert már rég letettek arról a reményről, hogy a munkaközvetítő segítségével ténylegesen munkához juthatnak? A harmadik pedig, hogy hányan lehetnek olyanok, akik hivatalosan munkaviszonyban vannak ugyan, de az a minimálbér, amit kapnak (vagy még annál is kevesebbet), gyakorlatilag semmire sem elég, ezért másod- és harmadállást vállalnak feketén?
És ha kellőképpen eltöprengtünk ezen a három kérdésen – hisz a pontos válaszokat úgysem tudhatjuk –, akkor azon is elmorfondírozhatunk, hogy vajon az efféle kimutatások mennyire állnak köszönőviszonyban a valósággal. Ami egy újabb kérdést is felvet: egyáltalán kinek, minek, mi célból készülnek az ilyen Patyomkin-statisztikák? Ki akar kit becsapni ezzel? Hisz a (vajdasági) átlagpolgárt aligha lehet: csak szétnéz a saját utcájában, környezetében, településén, és már látja is, hogy mi a Patyomkin-falu, és mi a valóság.
Mindenesetre arról, hogy ki kit és hogyan akar becsapni és átverni, nekem mindig ugyanaz az aforizma jut az eszembe (ami, sajnos, nem az enyém, úgyhogy idézek, méghozzá Kemény Zsigmondtól):
„Becsaptam az inasomat! … A gazember lopja az edényemet a pincéből, és azt hiszi, hogy nem tudom. Pedig – tudom!”
Az írás a Családi Kör január 24-ei számában jelent meg.
