1992. február 7-én írták alá a hollandiai Maastrichtben, a belga határon fekvő római kori városban a Szerződést az európai unióról (így, kisbetűkkel, mert a törekvést jelezte és a folyamatra vonatkozott a cím, nem valamiféle államformára), aminek alapján az addigi Európai Közösség Európai Unióvá alakult át.
A szerződés 1993. november 1-én lépett életbe és három pillérre alapozta az új politikai formációt: az első a már meglévő Európai Közösség volt, a második a közös kül- és biztonságpolitika, a harmadik pedig a jogszabályok összehangolása. Ez a szerkezet a Lisszaboni szerződés életbe lépéséig (2009. december 1-ig) volt érvényben.
A Maas/Meuse folyó két partján elterülő városka ódonságával és modernségével egyaránt jelképezi az Uniót, de azzal is, hogy két alapító tagállam, Hollandia és Belgium határán fekszik, amelyek között már jóval korábban megszűnt a határellenőrzés.
Ezzel a szerződéssel alapozták meg az euró bevezetését is, amelynek azóta is egyik szimbóluma a híd(verés) az európai népek között.
Csak remélni lehet, hogy a jelenleg folyamatban lévő agresszív széthúzás és a megoldások közös felkutatását mindenáron megakadályozni próbáló nemzetállami kiskirályok nem teszik tönkre azt a békés közeledést, amit – minden gyengéjével együtt – a legnagyobb elmék az emberiség eddigi legnagyobb politikai vívmányának tekintenek.
A szerződés eszméjének előéletében érdekes mozzanat, hogy arról már a híres brit konzervatív miniszterelnök Winston Churchill is beszélt és álmodozott. Most meg éppen az ő konzervatív utódai az elsők, akik egy vad impulzusra telepített, félrevezetésekkel megnyert referendum következményeként ki akarják léptetni az Egyesült Királyságot. Mint számos kutatás bebizonyította, a kilépésre szavazókat elsősorban a kelet-európai bevándorlók – nem pedig az Európánk kívüliek! – beözönlése aggasztotta.
