A Közel-Keleten 1979 nem volt egy nyugalmas év. Olyan nagy változásokra került sor, mint a II. világháború óta soha. A tömeges iráni megmozdulások először a perzsa sah bukásához vezettek, ami után Homeini ajatollah hazatérhetett francia száműzetéséből. De még az sem volt minden: február 11-én megbukott a kétezerötszáz éves monarchia. Szaúd-Arábiában november 1-én szunnita szélsőségesek elfoglalták a mekkai Nagy Mecsetet, az iszlám legszentebb helyét, december 25-én pedig a Szovjetunió csapatai megszállták Afganisztánt.
1979-ben még tombolt a hidegháború, azért volt mindkét akkori nagyhatalomnak, a Szovjetuniónak és az Egyesült Államoknak fontos, hogy a Közel-Keleten is szövetségesekre támaszkodhasson. Jimmy Carter amerikai elnök 1977 novemberében még azt mondta Reza Pahlavi perzsa sah washingtoni látogatása alkalmából, hogy Irán a stabilitás szigete, ami egyértelműen a sahnak köszönthető.
De Jimmy Carter ebben – és nemcsak ebben – nagyot tévedett, hiszen már akkoriban is zajlottak diáktüntetések Iránban. Valamivel később, 1978 folyamán több társadalmi csoport is csatlakozott a diákok megmozdulásaihoz: elsősorban a Mehdi Bazargan Nemzeti Frontja, de a kommunista Tudeh Párt is szervezett sztrájkokat illegalitásból. Ehhez csatlakoztak a bazár kereskedői, mivel attól tartottak, hogy a sah által sürgetett iparosodási politika miatt elveszthetik vásárlóikat. A nagybirtokosok is csatlakoztak a tüntetésekhez, mivel ellenezték a sah földreformját. De még a síita klérus is tüntetett, mivel a sah több tagját letartóztatta.
A forrongástól a forradalomig
Miután Homeini 1963-ban élesen bírálta a sah modernizálási reformjait (akit zsarnoknak nevezett, mert szerinte az iszlám rombolását tűzte ki célul) száműzetésbe kényszerült, először Irakba, majd Párizsba.
A sztrájkok és a tüntetések eleinte nem izgatták túlságosan a perzsa sahot, mivel arra számított, hogy titkosszolgálata kézben tudja tartani az eseményeket. De miután a biztonságiak a sztrájkok és tüntetések során több száz embert meggyilkoltak, eljött a síita klérus ideje. Ruholláh Homeini ajatollah vette át a vezetést és őt csaknem a teljes ellenzék követte.
Miután a Szavak, a perzsa titkosszolgálat 1977. október 23-án meggyilkolta Homeini legidősebb fiát, Kom városa, a síita egyházi központ forrongani kezdett. Követelték, többek között, Homeini hazatérését, minden politikai fogoly szabadon bocsátását, a vallási iskolák újbóli megnyitását, valamint a nők „jogát”, hogy csadort viselhessenek.
De a forradalmat valójában egy újságcikk váltotta ki, amelyet Homeini diszkreditálására jelentetett meg a kormány 1978. január 7-én, és amelyben azt állították, hogy Homeini „angol ügynök”. Az ajatollah követői ezt nem hagyták annyiban és a cikk megjelenését követő napon demonstrációkat szerveztek, sőt több perzsa városban heves összecsapásokra is sor került közöttük és a titkosszolgálat emberei között.
Az összetűzések augusztus 29-én, Mohamed Moszadeg miniszterelnök bukásának ötödik évfordulója alkalmából folytatódtak, amikor 28 moziban merényleteket hajtottak végre, többek között Abadan város egyik mozijában is, ahol 400 ember vesztette életét. Moszadeg 1951 és 1953 között volt kormányfő, akit a CIA szervezésében, a sah személyes jóváhagyásával távolítottak el a hatalomból. (Az ún. Ajax-terv részleteit 2000-ben hozták nyilvánosságra, amikor a demokrata Clinton-kormányzat külügyminisztere, Madeleine Albright elismerte és bírálta a CIA-beavatkozást jóváhagyó republikánus Eisenhower-kormányzat Irán-politikáját.)
Szeptember 8-án, a „fekete pénteken” csaknem 400 embert esett áldozatul a katonaság fellépésében, majd december 2-án, a kijárási tilalom ellenére, több mint kétmillió tüntető követelte a sah leváltását és Homeini hazatérését.
A császárság vége
A sah 1979. január 16-án elhagyta Iránt. Búcsúzóul azt mondta, „fáradt vagyok, pihenésre van szükségem”.
Homeini ajatollah hazatérése 1979. február 1-jén (Fotó: ANA, Wikipédia)
Homeini február 1-én tért vissza hazájába a párizsi száműzetésből. Lelkes fogadtatásban részesült, és tíz nap múlva győzött a forradalom: 1979. február 11-én megszűnt a kétezerötszáz éves császárság.
Sok politikus és történész csak rövid életet jósolt az új köztársaságnak. De tévedtek. A perzsa Iszlám Köztársaság ellenállóképesnek és rugalmasnak bizonyult az elmúlt negyven év alatt, annak ellenére, hogy az ország nem mentes a válságoktól. Továbbra is nagy ellentétek vannak a reformerek és a fundamentalisták között, valamint a realisták és az idealisták között. Az ország fejlődését hátráltatja a korrupció, a pénzmosás, a kábitószer-kereskedelem. Mindez elsősorban a középosztály kárára ment. Felvetődik a kérdés, hogy miért is kellett egyáltalán a forradalom?
Amin Saikal, Ausztráliában élő afgán származású politikakutató szerint a forradalomnak négy fő oka volt. Szerinte a forradalomnak az volt az első oka, hogy az Egyesült Királyság, a Szovjetunió és az Egyesült Államok is masszívan beavatkozott Irán belügyeibe, aminek az lett a következménye, hogy a sah csak részben tudta megvalósítani modernizációs törekvéseit.
A forradalom kitörésének második oka Homeini, a karizmatikus és egyben misztikus vezér, a harmadik oka pedig Homeini ideológiája, ami a szociális egyenlőség bevezetését tartotta legfőbb célnak. Negyedikként a síita iszlám informális struktúrája is nagymértékben mozgósította a tömegeket és képezte a forradalom gerincét.
Mások más elméleteket is felvetnek az iráni forradalom kitöréséről. Egy kérdésben azonban szinte mindenki egyetért: ezt a forradalmat nem külföldről kezdeményezték és irányították, hanem belülről.
Nyitóképünkön: Iráni forradalmárok 1979 februárjában (Fotó: Wikipedia)
