A Valentin-nap sem jelenti mindenhol a szeretet ünnepét… Harminc esztendővel ezelőtt, 1989 Valentin-napján Homeini ajatollah, iráni síita vallási vezető bejelentette a teheráni rádióban: „Értesítem a büszke muszlimokat, hogy a Sátáni versek szerzőjét és mindenkit, aki részt vesz vett a könyv kiadásában, bár ismerte a tartalmát – mivel a könyv az iszlám, a Próféta és a Korán ellen való – halálra ítélem”. A közlemény azt is hozzátette, hogy ha a fatva végrehajtása során netalán egyetlen muzulmán is életét vesztené, akkor azt mártírrá avatják. A Sátáni versek című regény szerzője Salman Rushdi, indiai származású angol író volt.
Az iráni forradalmom vezérének felhívása fatvának számított, ami az iszlám vallásban vallásjogi döntést jelent olyan esetekben, amelyekben nincs konkrét hitelméleti vagy vallásgyakorlati válasz sem a Koránban, sem a Hadíszokban (a próféta életéről szóló szájhagyományok gyűjteménye), sem pedig a muzulmán tudósok közmegegyezésében, az Idzsmában.
Rushdi regénye
Salman Rushdi 1947-ben született az indiai Bombayban (új neve Mumbai), egy sikeres muszlim üzletember fiaként. Angliában járt egyetemre, majd tanulmányai elvégzése után családjával együtt Pakisztánban élt. Végül visszatért Angliába és egy reklámügynökség szövegírójaként dolgozott. Több neves irodalmi díjat kapott, többek között a híres angol, „csaknem-Nobel-díjat”, a Man Booker-díjat (1981).
A Sátáni versek első angol kiadásának címoldala
Rushdi mágikus realista író, ezt tükrözi a Sátáni versek is. A regény Mohamed prófétáról és az ő merev uralkodói rendszeréről szól, amelyben a próféta ellenfele, Baal költő menedéket talál egy bordélyházban. Ott Baal arra készteti a prostituáltakat, hogy egy ünnepségen a próféta tizenkét hitvesét utánozzák, míg ő maga a prófétát játsza és feleségül veszi a tizenkét nőt. A végén bezárják a bordélyházat, Baalt letartóztatják és halálra ítélik.
A regény óriási felháborodást keltett a muzulmán világban, de különösen az a részlete, amelyben Mohamed feleségeit prostituáltaknak mutatják be. Rushdi persze nem tagadta, hogy könyvével provokálni akart, de azt is hangoztatta, hogy különbséget kell tenni a realitás és az irodalmi fikció között.
Rushdi kálváriája ennek ellenére 1989. február 14-én kezdődött és csaknem tíz évig tartott. Igaz, védői is voltak, így például egy nemzetközi védelmi bizottság, melynek tagjai közé tartozott Günter Grass és Günter Wallraff, két neves német író is. A helyzet csak akkor változott, amikor 1997-ben Mohamed Hatami lett Irán elnöke, aki bejelentette, hogy nem folytatják tovább a Rushdi ellen meghirdetett halálos ítélet követelését.
A Sátáni versek következménye
A regény 1988. szeptember végén jelent meg és számos országban kritika érte, sőt India és néhány más állam teljesen betiltotta terjesztését. Az angliai muzulmánok első tüntetései a könyv ellen nem keltettek nagyobb feltűnést, míg aztán Bradfordban, ahol nagy számban éltek indiai muzulmán bevándorlók, 1989. január 4-én nyilvánosan elégették a könyvet. Ezt követően Londonban is nagyméretű tiltakozás következett, amelyben több mint nyolcezer muzulmán vett részt. Február 2-én már Iszlamabadban, Pakisztán fővárosában is tüntetések voltak a Sátáni versek ellen, melyek során először hangzott el, hogy „Akasszátok fel Rushdit”. Ezután a tüntetők megtámadták az amerikai kulturális központot és letépték az épület tetejéről az amerikai zászlót. A rendőrség tüzet nyitott a tüntetőkre, akik közül többen életüket vesztették.
A fenyegetések azonban nemcsak Rushdi ellen irányultak, hanem a könyv fordítói ellen is. Így 1991 nyarán megölték a japán Hitosi Igarasit és súlyosan megsebesítették az olasz Ettore Capriolot.
Egyesek szerint azonban Homeini inkább politikai okokból indította el a Sátáni versek elleni kampányt, aminek az volt a célja, hogy a fatva jelezze a radikálisok és a mérsékeltek közötti vívódásban, hogy a legfelsőbb forradalmár a radikálisok mellett, azaz a Nyugat ellen van.
Csak kultúrháború volt?
Samuel P. Huntington A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című, 1993-ban megjelent könyvében azt állítja, hogy a politikai ideológiák civilizációkon belüli összecsapását manapság a vallás és a kultúra közötti összecsapások váltják fel. Ez azt jelenti, hogy súlyos ellentétek vannak a nyugati civilizáció és az iszlám között, ami elkerülhetetlen összecsapáshoz vezethet e két „civilizáció” között. Ezt bizonyítja nemcsak a Rushdi regénye elleni reakció, hanem Theo van Gogh holland rendező, színész és író 2004-ben történt meggyilkolása is, aki többek között élesen bírálta a nőkkel szembeni bánásmódot a muzulmán világban és a párizsi Charlie Hebdo folyóirat elleni merénylet 2015-ben, melynek folyamán két muzulmán merénylő a lap tizenkét újságíróját gyilkolta meg a lap szerkesztőségében azzal érvelve, hogy a folyóirat állandóan gúnyolódott az iszlám ellen.
Lehet, hogy a Huntington által említett ellentétek a nyugati civilizáció és az iszlám között csak félig fedik az igazságot? Blaszfémia, azaz istenkáromlás létezett már Rushdi regénye előtt is. Keresztény körökben például gyakran lehetett hallani istenkáromló szitkozódásokat és olyan kifejezéseket mint „Ellentmondok istennek!” vagy „Isten nekem egy nagy senki!” De blaszfémiának tatrották Martin Scorsese Krisztus utolsó kísértése című filmjét, valamint Madonna Like a Prayer stúdióalbumát is.
A Rushdi-botrány felelevenítette a keresztények közötti ellentétet is. Egy héttel a fatva kikiáltása után Canterbury érseke kijelentette, hogy tévesnek tartja ugyan mind a muzulmánok, mind a keresztények vallási érzelmeinek megsértését, de elítéli az ellenük meghirdetett halálbüntetéseket is.
Marad a kérdés: igaza volt-e Huntingtonnak a blaszfémia-vitát illetően? Ma úgy látszik, hogy a blaszfémia vagyis annak elítélése csupán egy eszköz arra, hogy egy-egy vitát elindítsanak, hiszen a modern iszlám heterogén világát próbálták egyesíteni a gyűlöletkeltő propagandán át: hadd érezze magát „minden” muzulmán sértve Rushdi, Theo van Gogh vagy a Charlie Hebdo által.
Címképünk illusztráció: „Gyűlölöm S. Rushdie-t” – áll a fejkötőn angolul (Fotó: The Conversation)
