Kántor Oszkár ex librise a Balatoni Múzeum Kisgrafikai Gyűjteményéből (Grafika: Andruskó Károly; Creative Commons licenc, CC BY-NC-ND)
„A faluba sokáig várták vissza Janó bácsit. Elolvadt a hó, de csak nem jött. Sokan mondták, hogy visszament a Vág völgyébe. Találgatták az emberek egy ideig, de aztán elfelejtették. A Tisza meg hallgatott. Olyan ő, mint egy pogány isten. Megköveteli az áldozatokat.”
Kántor Oszkár Janó bácsi című novellájából való a fenti részlet, amely a Híd 1951. szeptemberi számában jelent meg. Felsorakozott ott az akkori vajdasági magyar világ- és toll-érzékeny ifjú értelmiség színe-java. Oszkár 19 éves volt…
Meg sem születtem még – Oszkárt csak évtizedekkel később ismertem meg. Noha évekig egy emeleten dolgoztunk, a sors a miloševići diktatúra „jóvoltából” hozott össze vele emberközelbe. A joghurtforradalomban két munkahelyet is elveszítve már „csak” a Dolgozók c. szakszervezeti lapban akadt hely, de – minden rosszban van valami jó is – éppen ott bukkantam a szakmában elkerülhetetlen napi konfliktusokon át is egymást értő és tisztelő jó emberekre.
Kántor Oszkár ilyen ember volt: a jók között is legjobb.
Hónapokon belül harmadszor is kihúzták alólunk a talajt, ezúttal már az egész szerkesztőség alól. Furcsa módon kizárólag a Dolgozók kollektívájának nem maradt írógép és rotópapír széles e Vajdaságban. Talán mert túl közel állt a „néphez“, a valódi kisemberekhez, akikre az akkori (és bizony a mai!) nagyurak oly bőszen hivatkoztak, de (manipulálatlan) véleményükre egyáltalán nem kíváncsiak.
Mivel lap nélkül maradtunk, kitaláltunk magunknak egyet. Megint csak a mindennapok emberének, a vajdasági magyar embereknek. Magánlapot, hogy a szerkesztésbe ne szólhasson bele a hatalom.
Oszkár – a falu és a város emberének kiváló ismerője, a klasszikus terepjáró riporter – vetette föl, hogy legyen a lap címe Családi Kör. Őszintén bevallom, hogy modern, urbánus, nagyvilági újságírást meghonosítani vágyó elmém először berzenkedett az aranyjánosi falusi idill felvállalása ellen, de gyorsan beláttam, hogy Oszkárnak igaza van, s így elfogadtuk a címet. Így lett a Családi Kör a mi kis vajdasági magyar „családunk“ legközvetlenebb, legalázatosabb sajtója.
Kántor Oszkár emberismeretét egyikünk sem tudta utolérni, mert ő minden idejét az olvasók – az igazi alanyok – között töltötte, nem politikusok után loholt. Ezért maradhatott meg a Kör ember- és családközelben, miközben a hatalomhoz dörgölőző orgánumok szolgaszerepre kényszerültek. Kántor Oszkár azt soha nem vállalta volna, mert tudta, hogy az újságírás „pogány isten“, rengeteg áldozatot követel. Az olvasó felé. Most, hogy már nem mesél tovább, újra csak Arannyal kérlelnénk:
„Elbeszéli vágyát hona szent földére,
Hosszu terhes útját amíg hazaére.
Az idősb fiú is leteszi a könyvet,
Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;
És mihelyt a koldús megáll a beszédben:
„Meséljen még egyet –”
– rimánkodnánk szépen.
Oszkár bátyám, nyugodjál békében!
