„Büszkén vállalom, hogy zentai vagyok” Abban az időben éltem meg ifjú éveimet Szerbiában, amikor az egy igazi dzsungel volt – mondja Marko Krivokapić, a MOL–Pick Szeged kézilabdacsapatának másodedzője

A zentai származású Marko Krivokapić immár hat éve a MOL–Pick Szeged kézilabdacsapatának másodedzője. Karrierjét a Vajdaságban kezdte mit sem sejtve akkor még arról, hogy egy napon a világ legtehetségesebb kézilabdásai között tartják majd számon.

Milyen út vezetett a kézilabda világába?

– Hétéves voltam, amikor úszni kezdtem. Fiúgyermek lévén a sport iránti szeretet rövid időn belül teljesen magával ragadott. Az pedig, hogy tehetségesnek bizonyultam benne, csak egyre feljebb és feljebb vitt, ám tizennégy éves koromban el kellett ismernem, és a szüleimnek is, hogy ezen a pályán számomra nincs már több lehetőség, nem tudok feljebb jutni és fejlődni sem – kezdte gondolatait Marko Krivokapić, aki elmondta, hogy mindezek után Zentán kezdett kézilabdázni.

A kezdetekkor milyen célokkal vágtál bele a labdajátékba?

– Természetesen a labdajáték világában is a legjobbat és a legtöbbet akartam kihozni magamból, azt viszont soha sem gondoltam, hogy mindehhez egy ekkora utat járok majd be, ami végleg és teljesen meghatároz engem is, és az életemet is. Ám a zentai pályafutásom nem tartott olyan sokáig, hamar Kátyra kerültem, ahol hat évet töltöttem, ezt követően Palánkán időztem két évet, majd a portugáliai Madeirán négy évet, a spanyol Granollersben három évet, egy évet Zaragozában és öt évet pedig Valladolidban játszottam. Ez utóbbi volt a játékos-pályafutásom utolsó állomása. A pályán töltött éveknek, vagyis a tapasztalataimnak köszönhetően nyugodtan kijelenthetem, hogy játékosnak lenni sokkal, de sokkal egyszerűbb, mint edzőként jeleskedni. Mindez akkor tudatosodott bennem igazán, amikor hat évvel ezelőtt a MOL–Pick Szeged kézilabdacsapatának másodedzője lettem. Persze a játékosok adják meg mindennek a savát-borsát, mégis sokkal nagyobb felelősség a kispadon ülni.

„A legrosszabb edzőtől is tanul legalább egy jó dolgot az ember”

Mit gondolsz, sikerül másodedzőként mindazt átadnod, amit az elmúlt időszakban azokban a sokszínű körökben elsajátítottál, ahol mozogtál?

– Minden edző igyekszik azt átadni, amit maga is elsajátított az évek alatt játékosként. Mint mindenkinél, nálam is megvan, hogy mi az, amit feltétlenül be szeretnék építeni az adott játékba, és az is, hogy melyek azok a kevésbé fontos vagy hasznos dolgok, amelyeket félreteszek abból a sok-sok mindenből, amit én magam egykoron megtapasztaltam. Az viszont tény, hogy a legrosszabb edzőtől is tanul legalább egy jó dolgot az ember – mesélte Marko, aki hozzátette, hogy a legnagyobb cél persze nem más, mint hogy edzőként sikerüljön mindent átadni, amit szeretnék, és viszont is lássák mindezt egy-egy meccsen.

„Kétségtelen, hogy sokat hozzátesz az is, hogy melyik játékos milyen alappal rendelkezik, főleg egy olyan esetben, mint a miénk, ugyanis a MOL–Pick Szeged felnőtt kézilabdacsapata köztudottan multikulturális gyökerekkel rendelkező tagokból áll, szerb, horvát, orosz, szlovén, cseh, spanyol, izlandi és magyar játékosokból tevődik össze. Így képviselik ők Magyarországot minden egyes alkalommal, amikor a világ legkülönbözőbb pontjain a pályára lépnek. Nem egyszerű tehát megtalálni azt a bizonyos közös hangot sem a mentalitásra, sem pedig a nyelvre való tekintettel, ez utóbbinál nem titok azért, hogy az angolra esett a választás.

Érvényesül-e, egyáltalán érvényesíteni akarod-e a Balkánról hozott mentalitásod az anyaországban?

– Minden embernek van egy személyisége, amit egyértelműen befolyásol a fiatalon maga előtt látott és minden esetben követett példa, valamint a hatások, amelyek ifjúkorában érték. Tagadhatatlan, hogy én abban az időben éltem meg ifjú éveimet Szerbiában, amikor az egy igazi dzsungel volt. Egy vad, harcos ország, ugyanennyi vad pillanattal. Ott akkor gyakorlatilag mindenkit ez formált. Viszont az évek múlásával rengeteget változtam, szelídebb lettem, köszönhető mindez a külföldön eltöltött éveimnek. Illetve kiemelném, hogy nagyon sokat tanultam a játékosainktól is, akik összességében, mint mondtam, tényleg egy multikulturális csapatot alkotnak. Lassan, de biztosan én magam is megtapasztaltam és megértettem, majd el is sajátítottam egy-egy véleményt, meglátást, gondolatot úgy a kézilabdával, mint az élettel kapcsolatban tőlük. Ennek margójára most kijelenthetem, hogy nemcsak én adok nekik, hanem ők is táplálnak engem.

„…hogy jobbak legyünk a veszprémieknél”

Mennyire volt nehéz a Szegedre való beilleszkedés a számotokra?

– Egyáltalán nem volt nehéz számomra, édesapám szerb, édesanyám magyar, ennek köszönhetően a magyar nyelvet is jól beszéltem. Ám a feleségem és a gyermekeim egyáltalán nem beszéltek magyarul akkor, amikor mi Spanyolországból Szegedre költöztünk, viszont be akartak illeszkedni, és el akarták sajátítani ezt a nyelvet is amellett, hogy beszélnek szerbül, spanyolul és lassan már angolul is – mondta Marko Krivokapić, aki azt is elmesélte, hogy bár gyermekeinek az iskolában évet kellett ismételniük, ez mégsem hátráltatta őket semmiben.

„Sokkal nehezebb volt számomra a másodedzői pozíció ritmusának felvétele, mint a magyar mentalitás és az abba való beilleszkedés”.

A Mol–Pick Szeged kézilabdacsapatának másodedzőjeként milyen célokat tűztél ki magad elé?

– Állíthatom, hogy az én céljaim ugyanazok, mint a játékosaink céljai. Hat éve dolgozunk együtt, ismerik a rendszert, tudják, hogy mik az elvárások, mi az, aminek meg kell felelni. Nagyon fontos, hogy folyamatosan fejlődjünk, tanuljunk, új dolgokat tapasztaljunk meg, és ezáltal jobbak legyünk a legnagyobb ellenfelünktől, a  szintén magyar veszprémi csapattól.

Egy a célunk: A legjobbat kihozni a MOL–Pick Szegedből

Mi az, ami éltet és motivál?

– Minden másodedző célja, hogy egyszer vezetőedző legyen. Azt hiszem, ez az, ami motivál, és amint lesz rá lehetőségem, élni is fogok azzal, hogy vezetőedző legyek. Rengeteg energia, munka és képzés van abban, amit én ma a játékosainknak nyújtani tudok, vagy legalábbis próbálok, nem szeretném elpazarolni mindezt. Tudom és látom, hogy vezetőedzőnek lenni nem egyszerű feladat, hiszen rengeteg jó edző van, és azért, hogy én is melléjük tudjak állni a sorba, még sokat kell dolgozni. A mesteremet, Juan Carlos Pastort én magam is az elmúlt években ismertem meg igazán. Amióta kollégák vagyunk, azóta már látom az emberi oldalát is, és nem csupán az edzőit. Rendkívül jó viszonyt ápolunk egymással, hiszen egy a célunk, a legjobbat kihozni a MOL–Pick Szeged kézilabdacsapatból. És kijelenthetem, hogy az ő személye is nagyszerű motiváció a számomra. Annak ellenére, hogy nagyon különböző nézetekkel rendelkezünk, nagyon hasznos tanácsokkal lát el, amelyeket én igyekszem rendszerint megfogadni és beépíteni a pályafutásomba.

Akad bármi, amitől félsz?

– Szerencsés embernek tartom magam. Az az apró kis világ, ahonnan én elindultam, ugyan adhatott volna okot arra, hogy féljek, de nem tette. Sőt, büszkén vállalom és képviselem bármilyen helyzetben Szerbiát, Vajdaságot és azon belül pedig Zentát. Azt gondolom, ha félnék, fáradtnak érezném magam vagy teherként gondolnék az adott pozíciómra, akkor nem tudnék ennyire boldog lenni, mint amilyen most vagyok. Viszont egy remek család, egy csodás munka, egy jó életkor, a folyamatos fejlődésre való lehetőség elveszi az esetleges félelmek okát.

Fotók: Gémes Sándor

Az interjú a Családi Kör március 28-ai számában jelent meg.