Április 7-én emlékezett a világ az 1994-es ruandai szervezett népirtásról. Ezt a népirtást két hutu milícia, az Interahamwe és az Impuzamugambi követte el kb. száz nap alatt. Egyes becslések szerint legalább félmillió tuszi és több százezer mérsékelt hutu vesztette életét, mások szerint a halottak száma megközelíti az egymilliót.
Ruanda lakosságának 84 százaléka hutu, 15 százaléka tuszi. Az országban hivatalos nyelv a ruandai, a francia és az angol, de beszélik a szuahélit is.
Miért következett be a népirtás? A többségben lévő hutu milíciák a kormánnyal karöltve etnikai tisztogatást hajtottak végre a kisebbségben lévő, de hagyományosan vezető szerepet betöltő tuszikkal és a mérsékelt hutukkal szemben. Az akciót erőteljes bujtogató propaganda előzte meg, amelyben nagy szerepük volt a rádióadóknak és az újságoknak.
Elszabadul a pokol
Juvénal Habyarimana, Ruanda hutu elnöke 1994. április 4-én a zaire-i Kinshasába repült, ahol tárgyalásokat folytatott Mobutu Sese Seko elnökkel, majd onnan a tanzániai Dar es-Salaamba érkezett egy regionális konferenciára. Hazafelé vele utazott Cyprien Ntaryamira, Burundi hutu elnöke. Ruanda fővárosának, Kigalinak a repülőtere felett a gépet két, vállról indított rakétával lelőtték. Habár az elkövetők kiléte máig sem tisztázódott, a konfliktusban résztvevő felek azóta is egymást vádolják a merénylet elkövetésével. Mivel Kigali akkor hutu ellenőrzés alatt állt, nagy a valószínűsége, hogy a gépet radikális hutuk lőtték le.
A következő napokban elkezdődött a tuszik és a mérsékelt hutuk lemészárlása.
„Tudom, hogy van Isten, mert Ruandában kezet fogtam az ördöggel. Láttam, éreztem, megérintettem. Tudom, hogy az ördög létezik és ezért tudom, hogy Isten is van”
– mondta Roméo Antonius Dallaire, hollandiai születésű kanadai tábornok, az UNAMIR (United Nations Assistance Mission for Rwanda – az Egyesült Nemzetek Ruandai Segélymissziója) vezetője az egész országra kiterjedő mészárlás után. A legtöbb áldozatot saját falujában vagy városában ölték meg, gyakran maguk a szomszédok vagy más helybeliek. A legtöbb gyilkosságot machetével követték el, de fegyveres egységek tűzfegyvereket, sőt buldózereket is bevetettek. Olyan is történt, hogy az áldozatokat bekényszerítették vagy becsalták egy templomba, ahol aztán szervezetten felkoncolták őket. De voltak olyanok is, akiket a Nemzetközi Vöröskereszt sebesülten próbált megmenteni – ami nem mindig sikerült. A hutu katonák, ahol csak lehetett, feltartóztatták a sebesültszállító kocsikat és a helyszínen gyilkolták meg a menekülteket.
Az ENSZ kudarca
A BT határozata alapján mindössze 275 ENSZ-katona maradt Ruandában, akik megpróbáltak legalább néhány tuszit megmenteni. A képen egy ilyen mentőakció kerül összetűzésbe hutu milicistákkal. (Fotó: Wikipédia)
A népírtás tetőfokán eluralkodott az anarchia és a káosz: a gyilkosok fosztogatással, a megölt tuszik vagyonának elrablásával folytatták tevékenységüket. Az ENSZ tagállamai ugyanakkor elutasították az UNAMIR kérését, hogy növeljék a létszámot, és adjanak több pénzt a műveletekre, sőt az összes békefenntartót ki akarták vonni az országból. Dallaire tábornoknak azonban sikerült ezt meggátolnia.
A Biztonsági Tanácsban sem sikerült elérni, hogy a békefenntartó misszió átalakuljon békét teremtő küldetéssé. A BT csak azzal foglalkozott, hogy hány katonát vonjanak ki az országból. Az Egyesült Államok is csupán logisztikai támogatást ajánlott fel és Tony Marley katonai tanácsadó azt javasolta, hogy az amerikai hadsereg nagy teljesítményű rádióval zavarja a népirtásra uszító helyi csatornákat.
Macron nem ment el az emléknapra
Az idei kigalai emléknapon megjelent többek között Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke, Charles Michel belga miniszterelnök (Ruanda 1962-ig belga gyarmat volt), valamint Horst Köhler volt német államfő. Emanuelle Macron francia elnök viszont nem utazott Kigaliba, hanem csak a francia parlament egyik tagját, a tuszi származású Hervé Berville-t küldte el maga helyett. Macron ezért sokan bírálták, a legélesebben talán Bernard Kouchner volt külügyminiszter. Kouchner szerint az elnök „sok olyan franciát ábrándított ki azzal, hogy nem ment el Kigaliba, akik meg akarják tudni, mi is történt valójában Ruandában, és milyen szerepe lehetett Franciaországnak a 20. század legborzalmasabb népirtásában”, írja a Frankfurter Allgemeine Zeitung. Ezt azért is fontos lenne megtudni, mert noha egy parlamenti bizottság még 1998-ban megállapította, hogy a francia hadseregnek semmilyen aktív szerepe nem volt a népirtásban, sokan azon a véleményen vannak, hogy Franciaország mégis valamilyen tényező lehetett.
Továbbra is bonyolult a viszony
A párizsi Le Monde szerint Párizs és Kigali viszonya továbbra is feszült. Emlékeztetett arra, hogy Jacques Chirac volt francia elnök képviselője 2004-ben megszakította részvételét az akkori kigali megemlékezésen, mert Paul Kagane ruandai elnök nyilvánosan kijelentette, hogy „Franciaország bocsánatkérés nélkül van közöttünk”. Hasonló dolog történt 2008-ban is: akkor Nicholas Sarkozy elnök emberi jogokért felelős államtitkára egyszerűen lemondta utazását Kigaliba hasonló okok miatt.
De nemcsak a Le Monde beszél az esetleges francia befolyásról, a New York Times is megemlíti ezt. A londoni Guardian pedig arra emlékeztet, hogy Ruandában még ma is igen nagy a nyomor és a lakosság többsége nem lát semmilyen jövőt az országban. A zürichi Neue Züricher Zeitung ugyanakkor az ellenkezőjét állítja: „Most minden rendben van ebben az országban!”
Vajon kinek van igaza?
Ruandai megemlékezés (Fotó: New Times, Kigali)
