Az újvidéki Forum Könyvkiadó Intézet két most megjelent kiadványát mutatták be pénteken este a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál eseménysorozatához kapcsolódva a Semmelweis utcai S4 rendezvényhelyszínen. A vendégeket Schön György köszöntötte a házigazdák nevében, majd pedig Virág Gábor, a Forum Könyvkiadó Intézet igazgatója szólt röviden a tervekről és az aktuális folyamatokról.

„Ezt a könyvet azért hoztuk létre, hogy a hangsúlyok oda kerüljenek, ahol a helyük van” – mondta el a három éve elhunyt Bányai János posztumusz megjelent Különös effektusok című kötetéről szólva a kiadvány szerkesztője, Faragó Kornélia. „Bányai János a Symposion mellékletkorszakának legpregnánsabb képzőművészeti iniciátora volt” – tette hozzá. Mint mondta, az Ifjúság című lapban megjelenő melléklet már 1962-től sorozatot indított A Symposion Galériája címmel. Ebben jelentek meg ezek a képzőművészeti kisesszék képek kíséretében. „Azok az emberek, akik később majd – mint például Tolnai Ottó is – egy egészen kiterjedt és fantasztikus képzőművészeti anyagot hoztak létre, a mellékletként megjelenő Symposionban még nem publikáltak képzőművészeti tárgyú írásokat” – fogalmazott Faragó Kornélia.

A Symposion melléklet kezdeti időszakában ilyen tekintetben még egyértelműen Bányai dominált, de a szerző később sem szakadt el a képzőművészettől: „Az olvasók pontosan látni fogják – mert jelölve van –, hogy mi került be a kötetbe a Symposionból, mint mellékletből, mi származik a klasszikus, 1965-től 1975-ig terjedő Új Symposion folyóiratból, és mi a Hídból, ahol Bányai később dolgozott. Amikor a teljes képzőművészeti életművet áttekintettük, akkor láthattuk, hogy Bányai a sajátos gondolkodását átvitte aztán oda is” – mondta Faragó Kornélia pénteken, Budapesten, az S4 rendezvényközpontban megtartott Forum-esten. A szerző a Híd főszerkesztőjeként is egy sajátságos, egyedi arculatú képzőművészeti rovatot hozott létre, amelybe ő maga is rendszeresen írt.

„A mellékletként megjelenő Symposionból döbbenetesen szép anyag jön össze olyan értelemben, hogy a szerző az egész jugoszláv képzőművészeti teret követte, és természetesen szemezgetett belőle. Bányait rettenetesen vonzották a teoretikus szemléletű alkotók” – mondta Faragó Kornélia. Sőt, Bányai János (1939–2016) rendszeresen publikált szerb nyelven is, és jelentkezett hasonló képzőművészeti írásokkal az Index és a Polja című folyóiratokban, ahol pedig bemutatott vajdasági magyar képzőművészeket is. Így a kötet egy olyan, Benes Józsefről (1930–2017) szóló írással kezdődik, amelyet most szerbből fordítottak le a kötet szerkesztői ehhez a gyűjteményhez, tehát most jelenik meg először magyar nyelven.

„Amikor hozzáfogtam ezeknek a történeteknek a megírásához, akkor még nem sorozatban gondolkodtam, de ma már megfordul a fejemben, hogy ez bizony egy sorozattá alakult” – kezdte válaszát Várady Tibor arra a kérdésre reflektálva, hogy milyen szempontok alapján válogatja össze azokat a dokumentumokat, amelyeket feldolgoz műveiben. A Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában most megjelent Mi történt Écskán? című, műfaji besorolásaként dokumentumregénynek nevezett kötete ugyanis már egy trilógia harmadik része. De egyáltalán nem biztos, hogy végérvényesen trilógiáról kell beszélnünk a történetfolyammal kapcsolatban, hiszen – ahogy a pénteki esten is elhangzott – máris kerültek elő olyan dokumentumok, amelyek szorosan kapcsolódnak az eddigi kötetekben feldolgozott történetekhez, tehát a további folytatás lehetőségét is magukban hordozzák. A szerzővel Losoncz-Kelemen Emese, a kötet szerkesztője beszélgetett. „Amikor úgy alakult, hogy kicsit több időm lett, és kezdtem elszakadni a jogász pályától, akkor teljesen mellbe vágott az a több tízezer irat, amelyben egy egészen különös valóság és múlt van jelen. Ezeket én még mindig nem néztem át mind. Valamikor apám készült arra, hogy foglalkozzon ezekkel az iratokkal, és néhányat ezért félretett, én ezekkel kezdtem foglalkozni” – mesélte Várady Tibor. Mint mondta, így jött rá munka közben, amikor a polcokat átnézte, hogy ezek közül kettőn összefüggő iratok vannak. S ez indokolta azt is, hogy a trilógia harmadik kötetét nem dokumentumprózának, hanem dokumentumregénynek nevezte. Ezek voltak az écskai történetek…

„Néhol az emlékezet csak egy hídig vezet, és nem visz teljesen át a másik oldalra” – mondta az est folytatásában arról, hogy több, a dokumentumregényben megjelenő helyszínhez személyes, érzelmi kapcsolódása, kötődése is van, „de ez is egy bizonyos előny, hogy nekem ezek a helyszínek valahogy látóközelben vannak”. A kötetben feldolgozott legnagyobb perek többsége 1909 és 1912 között zajlott, „akkor nemcsak, hogy én nem éltem, de az apám sem élt még” – fogalmazott Várady Tibor. „Viszont a nagyapámat megismertem, a huszadik évemben voltam, amikor elhunyt kilencvenkét éves korában, tehát itt is valamiképpen a hídig eljutottam…”

„Az egyik perben, amelyik a kisebb ügyek közé tartozik, érintett volt egy bizonyos Kunics József, aki az écskai uradalomban halat sikkasztott; ott dolgozott a halastónál, és elsikkasztott öt kiló halat. Ennek az árán vett mozgóképszínház-jegyet. Akkoriban még nem mozinak hívták… Akkor indult Becskereken az első mozi és úgy tűnik – ez inkább csak érezhető, mint látható a szövegben –, hogy Kunics Józsefnek udvarlási ambíciói voltak, és az uradalomból egy hölgyet azzal akart elkápráztatni, hogy mozijegyet vett. Ez olyan volt akkoriban, mintha ma egy űrutazásra váltana valaki belépőt… Hatalmas dolog volt. Ha tehát az a kérdés, hogy Kunics Józsefről ezt megtudni, vagy inkább Winston Churchillről kideríteni bármit is, melyik az érdekesebb és az izgalmasabb feladat, akkor azt mondom, hogy a fene tudja…” – fogalmazott Várady Tibor a pénteki esten. Azt hiszem, hogy ez egy olyan különleges kérdésfelvetés, amelyet tanulságként vihetett magával haza minden résztvevő, érdeklődő a rendezvényről, hogy otthon aztán még hosszasan – napokig vagy akár hetekig is – mérlegelje magában; főleg, amikor olyan kérdések villannak az eszébe, hogy egyik-másik történet, amelynek nincsenek hangzatos nevű és közismert hősei, miért is lehet tulajdonképpen érdekes. Vagy miért kell – épp most! – egyáltalán ezzel foglalkozni…

Várady Tibor azonban már ott helyben is megadta erre a választ: „Azt hiszem, hogy egy idő után, ami érdekes, az nem annyira a hírességekhez kötődik, hanem egészen más konkrétumokhoz. Úgyhogy én Kunics Józsefet a nagyon érdekes emberek közé sorolnám, annak ellenére is, hogy a neve nem igazán maradt fenn a történelemben.”