Tanult emberként több nyelvet is beszélt, ezért amikor kihallgatta orvosainak a feje felett folytatott beszélgetését, Szerb László franciául tudta megszólítani őket. A doktorok, akik egyébként akkor már a sorsára, a vesztére akartak hagyni – akármilyen nemzetiségűek vagy vallásúak is voltak – ennek nyomán mégis „rendesen” kezelni kezdték a beteget. A Csáktornyán született magyar jogász, aki a királyi Jugoszlávia idején Zágrábban szerzett oklevelet, így szabadulhatott fel, amikor a partizánok 1944. október 3-án elfoglalták a bori kényszermunkatábort.

„Bolond, ki földre rogyván      fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként      mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul,      mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok,      maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem?      még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony      s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor,      mert ott az otthonok
fölött régóta már csak      a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal,      eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos      a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám:      nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még,      s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor      a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne,      míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna      az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök      ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén      a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan      a lassú délelőtt, –
de hisz lehet talán még!      a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom,      kiálts rám! s fölkelek!”

(Radnóti Miklós: Erőltetett menet. Bor, 1944. szeptember 15.)

„Kedves Jóska,
már régen készülődöm az íráshoz, de csak most vagyok végre annyira, hogy legalább a legszűkebb családommal rendbe jöttem és le tudok ülni az íráshoz. Lutrin húztam ki az életemet, Borból a partizánokhoz kerültem, ismét kórházba halálos betegen, onnét Belgrádba az anyósomhoz betegszabadságra, most a Külügyminisztériumban vagyok. Címem: Zeleni Venac 10. Feleségem és kislányom már velem vannak, ők is nagy veszélyben voltak, Mikiről, szüleimről nem tudok semmit. Rólad tudom, hogy jól vagy, és meg vagyok győződve róla, hogy éppen olyan őszintén szereted ezt a mi új, becsületes országunkat, mint én. Én még soha ilyen kedvvel és meggyőződéssel nem dolgoztam, mint mostan. Tudsz valamit Csicsiről? – Mit olvasol? Én szakdolgokon kívül csak Show-t. Nagyon örülnék, ha kimerítően írnál, de még jobban, ha meglátogatnál, ha Belgrádba jössz (lakással egyelőre még sajnos nem állok úgy, hogy meghívhatnálak).
Hálás vagyok, amiért megpróbáltál összeköttetést kapni velem, amíg Borban voltam.
Zorka kezét csókolom, téged ölel

Laci”

 

Az életmentő halálos betegség

A fent idézett levelet 1945. május 24-én írta Belgrádból a nem sokkal korábban súlyos betegen a bori kényszermunkatáborból szabadult Szerb László jogász, nem egészen egy évvel rabtársa, Radnóti Miklós mottónkul választott Erőltetett menet című versének keltezése/keletkezése után. Ritka eset ugyan – és történetünk egyik furcsa fintorát is adja –, de Szerb Lászlóról teljes joggal elmondhatjuk, hogy a halálos betegsége mentette meg az életét…

Történt ugyanis, hogy amikor a bányát és a hozzá tartozó táborokat 1944-ben – két lépcsőben, szeptember 17-én és 29-én – kiürítették, „mintegy kétszáz beteg munkaszolgálatos […] Borban maradt” – írta a Bortól Szombathelyig című kötetében (Zrínyi Kiadó, Budapest, 2014) Csapody Tamás történész.

A könyv alcíme szerint – a kiadvány cédémellékletén – közzéteszi „a bori munkaszolgálatosok részleges névlistáját”, amiben azonban hiába kerestem Szerb László nevét. Persze sem a szerző, sem a kiadó nem ígért ilyen tekintetben teljességet: „Német kérésre a második világháború alatt a magyar kormány 1943-ban és 1944-ben összesen hatezer magyar kényszermunkást küldött a szerbiai Borba. A zsidó, valamint Jehova Tanúi, reformadventista és nazarénus munkaszolgálatosok a magyar Honvédelmi Minisztérium alárendeltségében és német katonai szervezet irányítása alatt bányákban és vasútépítéseken dolgoztak. […] A tanulmánykötet CD-mellékletében mintegy háromezer bori munkaszolgálatos annotált névjegyzékét közlöm. Ez a Borba vittek közel felének részleges névjegyzéke” – fogalmazott a könyv Bevezetőjében Csapody Tamás.

 

A kórházi ágyon

Megkeresésemre válaszolva Csapody Tamás elmondta, hogy habár 2014 óta – tehát a kötet megjelenése után is – folyamatosan gyűjti az egykor Borban raboskodottak adatait, Szerb László nevével még nem találkozott. „A családi irattárat nézve újra meg újra felötlik, hogy mennyi mindent nem őrzött meg a történelem. És aztán itt van az is, hogy hányszor tűnnek el nyomtalanul családi (és nem csak családi irattárak). A bori lista sem lehet teljes” – fogalmazott Várady Tibor akadémikus, jogász és író, Jugoszlávia volt igazságügyi minisztere, a CEU tanára, Várady József ügyvéd – Szerb László fent idézett levele címzettjének – fia, akitől a kézzel írt küldeményt megkaptam.

Szerb László tehát vélhetően aközé a mintegy kétszáz beteg munkaszolgálatos közé tartozhatott, akit 1944 szeptemberében egyik lépcsőben sem indítottak útnak a fogvatartóik, hiszen akkor már halálos betegen feküdt a kórházban, és a magyar keret tagjai meg persze a német táborfelügyelők is úgy gondolhatták, hogy úgyis meghal, felesleges is lenne vesződniük vele… Ezért élhette túl! „A Heidenau altáborból való visszavonulás után a Borban lévő Brünn táborba került Radnóti, de onnan hamarosan átkerült a Brünn táborral látótávolságban lévő központi Berlin táborba, ahonnan azután elindították hazafelé” – írta ugyancsak megkeresésemre válaszolva Csapody Tamás. Hozzátette még: Szerb Lászlóval tehát a „legvalószínűbb, hogy a Heidenau altáborban voltak együtt. A bori Brünn és Berlin tábor már kevésbé volt alkalmas helyszín a szavalásokra, rövidebb ideig is tartott az ottlét.”

Akkor azonban, amikor Szerb László a Várady Józsefnek címzett levelét megírta, korábbi rabtársa, Radnóti Miklós – aki pedig korábban még szerencsésnek érezhette magát, hogy az első lépcsőben útnak indították Magyarország felé – már nem élt. Nyugodjék békében!

 

„Ilyesmin is múlnak életek”

Szerb László a Horvátországhoz tartozó Csáktornyán (Čakovec) született, majd a királyi Jugoszlávia idején a zágrábi egyetem jogi karán szerzett oklevelet. Egyetemi éveire datálható a Várady József becskereki jogásszal kialakult szoros barátsága is. Miután diplomát szerzett, Várady visszatért Béga menti szülővárosába – amit hivatalosan akkoriban épp Petrovgradnak neveztek –, ahol a család ügyvédi irodáját vezette tovább, amit az ő édesapja, Várady Imre 1893-ban nyitott meg a városban. Várady Józsefet itt érte a második világháború vége, és Szerb László is ide címezte neki a levelét, miután Borból megmenekülve visszatért Belgrádba, ahol a Külügyminisztériumban kezdett dolgozni. Barátja postacímét pedig jól ismerte még a háború előtti időkből…

Szerb László bori megmenekülésének körülményeiről azonban a fentieken túl nagyon keveset – vagy még annyit sem – tudunk, s mint ismerősei mondják, zárkózott emberként nem szívesen beszélt ezekről a dolgokról, ezekről az élményeiről. Várady Tibor a Libatoll és történelem[1] (Történetek az irattárból II. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2017) című kötetében meséli el az eseménysor egyik lehetséges változatát, amelyet a túlélő lányától, Olgától hallott: „Egy korábbi szövegemben írtam Szerb Lászlóról, aki évfolyamtársa volt apámnak a zágrábi egyetemen. Együtt végeztek, barátok maradtak. A világháború után Szerb László a Jugoszláv Külügyminisztérium fő jogi tanácsosa lett. Míg Belgrádban voltam egyetemista, rendszeresen jártam hozzájuk. Belgrád előtt Szerb László a bori zsidó táborban volt. Ott megismerkedett Radnóti Miklóssal is, fejből tudta több versét. Többször kértem, hogy meséljen erről az Új Symposionnak (vagy akár más lapnak is), de nem volt hajlandó. Életének erre a szakaszára nem akart emlékezni. Az utóbbi időkben a lányával (Olga) beszélgetve kirajzolódott néhány részlet. Néhány hónapja mesélte Olga, hogy amikor a németek elvonulásra kényszerültek, apját ágyban hagyták súlyos betegen. Apja hallotta, hogy két francia orvos beszél róla franciául, és azt mondják, hogy nem érdemes vele foglalkozni, mert menthetetlen. Erre Szerb László franciául szólította meg őket, és kérte, hogy mégis próbáljanak valamit tenni. Úgy látszik, felértékelődhetett a francia orvosok szemében azzal, hogy franciául beszélt. Megmentették. Ilyesmin is múlnak életek” – írta Várady Tibor.

Mindez nagyrészt egybevág azzal, amit Csapody Tamás kutatásaiból tudhatunk, azzal az egyetlen megkötéssel, hogy megkeresésemre válaszolva ő arról tájékoztatott, hogy nincs arra vonatkozó információja, miszerint a bori táborban francia orvosok dolgoztak volna.

Akármilyen nemzetiségűek vagy vallásúak is lehettek azonban, a két állítás legkisebb közös többszöröseként elfogadhatjuk, hogy az Olga által elmesélt történetben a doktorok valóban franciául beszélgethettek Szerb László betegágya mellett, és ezért szólíthatta meg őket ezen a nyelven az édesapja.

 

Szerb László levele, amelyet Várady Józsefnek írt 1945 májusában

 

Nyitóképünkön: Belgrád, Zeleni Venac 10. – Így néz ki ma az épület, amelyben Szerb László a Borból való szabadulása után lakott (Forrás: Google Street View)

 

A cikk nyomtatott változatban megjelent a Családi Kör május 9-i számában.

____________________________________

[1] „A Libatoll és történelem Várady Tibor második könyve abból a nagy hagyatékból, amely Várady Imre (a nagyapa) és Várady József (az apa) jogász tevékenységéből megmaradt a nagybecskereki családi házban. Az előző, a Zoknik a csilláron, életek hajszálon című kötet folytatása ez több írói kommentárral, a pőre történetek továbbgondolásával.
Időben és mennyiségben hatalmas anyagot mozgat, a történelem sodorja szereplőit, akik a magyar, a szerb vagy a német hatalomváltás és háborúk káoszában jobbára kicsi alakjai az eseményeknek, és nem is értik mindig, hogy mi is történik velük. Érdekes kiemelés a szerző részéről, hogy ennek az eseménykavalkádnak érzékelteti a nyelvi megjelenését, buktatóit, szereplői vergődését a megértés és a meg nem értés kínjában.
A kötet jelentős részét képezi a polgári világ egyik jellemző mozzanatának, a párbajnak a témaköre, amely a becskereki értelmiségi, ipari és kereskedelmi életben a 20. században is dívott. E történetek jelzik, hogy hatalomváltás ide vagy oda, olyan erős volt a becsületvédelemnek ezen formája, hogy azt nemzetiségi hovatartozás nélkül gyakorolták. A sajtótörténet és sajtópörök is teret nyernek a könyvben, valamint azok a gazdasági bűnesetek, események, amelyek az erősen átmeneti időben gyakoriak voltak. A gazdasági esetek, a titói világ első évei már a néptulajdon ellen elkövetett vétségekről is szólnak, a tervgazdálkodás elleni »bűnesetekről«, amelyek éppúgy ösztönös tiltakozások voltak a kollektív gazdálkodás ellen, mint más országokban – Magyarországon is.
Várady Tibor új könyve tehát dokumentumok alapján, írói kommentárokkal dúsítva egy letűnt világot idéz meg. Az időben régi történetnek sajátos jelenkori párhuzamait olvashatjuk, a szerző a történeteket kiemeli a kuriozitásból, és aktuálissá teszi a mai olvasó számára. Egyszerre vannak jelen az egyetemes és nemzetiségi történelem mozzanatai, művelődéstörténeti adatok, szociológiai tanulságok, valamint egy táj, Bánát több korszakon át megfigyelhető eseményei.” (Ilia Mihály ajánlójából)