Már megint megy a rinya. Június 4-én, a trianoni döntés 99. évfordulóján, hol másutt is mehetne egyszerre az ömlengős sírva-rívás és lelkendezés, mint a Magyar Szóban – most épp (vagy újra) Fodor Istvánnak jutott a megtisztelő szerep, hogy Egy a nemzet című opusában ugorjon neki a logika lécének, hogy azonmód le is verje azt, írja az Autonómia portálon megjelent jegyzetében Szerbhorváth György szociológus. Írását az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük:

Már a címe is hamis, ti. hogy „egy a nemzet”. Vagyis nem hamis, mert igaz sem lehet. Mert a nemzet, amennyiben a magyar (vagy a szerb, a horvát, az orosz) nemzetről beszélünk, mindig is egy, nincs olyan, hogy kettő vagy három a magyar (stb.) nemzet. Persze, épp a vajdasági magyarok közül akadtak olyanok a hatvanas években, akik elméláztak azon, lehetne ám olyan is, hogy jugoszláviai magyar nemzet (szerb oldalról meg volt olyan is, hogy legyen vajdasági nemzet). De hát ami nem megy, nem megy, ők maguk jöttek rá arra, hogy a magyar nemzet, mint olyan, egységes. Fodornak most persze úgy rémlik, hogy volt idő, amikor nem volt egy a nemzet, mármint a magyar, mert ott volt a határ meg a nemzetgyalázók meg a kommunisták – isten tudja, mire gondol, és annyit azért nem ér a szösszenete, hogy mély hermeneutikai elemzésnek vessük alá.

Az biztos, hogy az effajta kérdésfeltevéseknek értelmük sincs. A magyar az egy nemzet, de nem Orbán, a Fidesz vagy a VMSZ miatt, hanem azért, mert a nemzet eleve olyan, hogy az egy, főleg a magyar. Most ne menjünk bele olyan példák boncolgatásába, hogy a brit nemzetközösség vajon hogyhogy nem egy nemzet, ha brit, mert hát az angolból stb.-ből áll… Vagy hogy egy nemzetnek lehet-e több állama, mint az albánoknak… Vagy hogy az amerikai nemzet (!) hányfajta fajból, etnikumból áll – mégis egy. A nemzetárulózásba se menjünk bele, vagy hogy Fodor szerint léteznek a nemzet ellen gáncsoskodók. Meg a „mi a/ki a magyar” örök témáját se pedzegessük újra, vö. a Németh László-i, híresen elfuserált megkülönböztetést a mély- és hígmagyarokról.

Az azonban feltűnő, hogy miután a szerb elnök mozgósította a hadsereget Koszovó ürügyén, miféle történelmi-politikai párhuzamokkal állt elő a VMSZ. Eleve ilyen párhuzamokat vonni sosem szerencsés, de a VMSZ vezetői először is a vajdasági magyarokat azzal nyugtatgatták, hogy nem kell félni, ez őket nem érinti… Mondjuk, ebben van valami tényszerűség, már ha a mozgósítást vesszük, főként azért, mert alig él ma hadra fogható, 18-50 év közötti vajdasági magyar (férfi) a tartományban. Másfelől meg mégis érinti az ott élőket, mert Szerbia ilyen fegyvercsörtetés közepette soha a büdös életben nem lesz az EU tagja.

De igazán az volt az érdekes, ahogyan Pásztorék elmondták: ha valaki megérti a koszovói szerbek helyzetét, azok éppen a magyarok, mert Trianon… (Micsoda jó pontokat lehet ezzel szerezni Belgrádban! Azt hiszem, semmilyeneket.)

És akkor kezdjük el felsorolni a különbségeket? Próbáljuk megmagyarázni (nem, nem a szerbeknek, hanem a VMSZ-eseknek), hogy micsoda különbségek zongorázhatók végig Trianon meg Koszovó kapcsán? Például az, hogy 1920 után nem egy tartomány vált ki, hanem európai országok sorának határai változtak meg, illetve új, független államok jöttek létre? Vagy hogy a Magyarországtól elcsatolt területeken, úgy általában, nem a magyarok voltak többségben (pontosabban csakis úgy igen, ha éppen kiragadunk körzeteket, régiókat, de összességében nem)?

De nem ez az érdekes. Tudjuk, hogy az I. világháború is brutális volt, iszonyatos áldozatokkal. De azt nem állíthatjuk, hogy a hadviselő felek, így az Osztrák-Magyar Monarchia – ergo a magyarok – úgy akarták volna megnyerni a háborút, hogy az ellenség civiljeinek szisztematikus elűzésére és kiirtására törekedtek.

Trianonban természetesen igazságtalan békediktátum jött létre – meg is lett az ára, lásd a II. világháborút, ahol már a civilek irtása volt az egyik elsődleges cél –, de Koszovóban valami egészen más zajlott le, különösen 1998-99-ben, amit nem lehet Trianonnal párhuzamba állítani.

Persze, tudom, hogy egyes albánok is követtek el háborús bűnöket szerbek ellen, más kisebbségeket is üldöztek, illetve menekülni kényszerültek Koszovóról, s tény, hogy a NATO is ölt civileket. Tudom, hogy a szerbek helyzete ma korántsem rózsás ott, de nekem nem megy ki a fejemből, hogy húsz éve a szerbiai hatalom erőszakszervezetei – a katonaság és a rendőrség, meg a paramilitáris alakulatok is – hogyan estek neki az albánoknak.

A több évtizedes szerb elnyomás szükségszerűen vezetett az albánok – végül fegyveres – lázadásához, a bevadult Milošević-rezsim pedig még rátett egy lapáttal.

S Srebrenica, Szarajevó meg a többi után négy évvel pedig nem volt kétséges, hogy Európa, Amerika, a NATO erre lépni fog. Meg Hága is. Azon lehet rugózni, hogy a nemzetközi bíróság egyoldalú döntéseket hozott-e, a háborús bűnökért elítélt szerb vezetők esetei és büntetései azonban sokatmondóak.

Innentől kezdve más Trianon, a háborús bűnök okán főképpen. Az akkori magyar politikai vezetés(ek) ugyan felelősek azért az útért, ami Trianonhoz vezetett, de mégsem háborús bűnösökként emlékezünk rájuk. Ha már muszáj valami párhuzamot keresgélni, akkor inkább illenek ide a párizsi békeszerződések 1947-ből. És utaljunk az újvidéki razziára, a holokausztra, a magyar hadseregek dicstelen hadjáratára Keleten – és arra, hogy a magyar békeszerződés után megkezdődött a népbíróságok előtt a háborús bűnösök elítélése.

Ha meg még tovább akarunk turkálni a történelem véres szemétdombján, hát tessék: ahogy menekültek az albánok, s távoznak ma Koszovóról a szerbek, úgy távoztak a mai Vajdaság, Románia, Szlovákia stb. területéről 1918 után a magyarok. ITT böngészhetjük át azt a listát, amely az 1918-28 közt Magyarországra menekült mintegy 15 ezer személy nevét tartalmazza (meg hogy honnan érkeztek, kik voltak, milyen döntést hoztak róluk), és ez korántsem a teljes lista – csak a mai Vajdaság területéről több tízezren menekültek el. Döbbenetes nézni a listát, hogyan távozott az egykori elit egy része, miképpen fejeződött le a bácskai, a szabadkai stb. társadalom. S még inkább megdöbbentő egyeseknél látni a megjegyzést, hogy menekültkérelmüket elutasították.

Sosem értettem, hogy a vajdasági magyar politikai elit, az ilyen-olyan pártok – de a többi vajdasági kisebbségi és ellenzéki párt is – anno miért nem fogott össze az albánokkal a Milošević-rezsim ellen.

Ez a rezsim újjáéledt, a vajdasági magyar pártelit pedig szintet lépett: a hatalomban való részvételért cserébe felmondja a hivatalos szerb mesét Koszovóról, legalábbis annak egy soft változatát, mert odáig azért nem ment, mint a kormányfő, hogy dehumanizálja az albánokat.

Ha valamiféle civilizációban élnénk, már csak Ana Brnabić kijelentése miatt ki kellett volna lépni a VMSZ-nek a kormánykoalícióból – a szerb elnök és Vulin hadügyminiszter ámokfutásáról nem is beszélve.