Van egy porcelán kávésfindzsám.  Nevezhetjük még ibriknek. Az újabb magyar nyelvben – azt hiszem – nincs is megfelelő szavunk a kávéskészlet ezen elemére: kávékitöltő. Van egy csészém is. A kettő két különböző készlet megmaradt darabjait jelenti. Különlegességük abból fakad, s foglalnak el megkülönböztetett helyet így, magukban is a többi teljes készlet között, hogy legkevesebb kilencvenéves mindkettő. Anyai nagyszüleim esküvőjére hozta nászajándékul egy zsidó kereskedő. Nagyanyám halála után a két darab édesanyámhoz, majd hozzám került.

Nem lehetett szokványos jelenség az említett vendég jelenléte a lakodalomban, mert csak ezt, s e mozzanaton kívül szinte semmilyen más eseményt, epizódot nem őrzött meg a családi emlékezet. Ezt is azért, mert a mulatság egy emelkedettebb pillanatában valakik megpróbálták provokálni a más etnikumhoz tartozó vendéget: zsidózó nótát húzattak a zenészekkel. Már senki nem él a családomból azok közül, akik bármilyen – akár közvetett – tudással rendelkeznének róla, ezért csak kikövetkeztethető tanulsága maradt a történetnek: az ízetlen tréfa elrontotta az ünnepet, s a családi legendáriumban mint ellenpélda, megszívlelendő tanulság maradt fent. Hogy mit nem engedhetünk meg magunknak mások rovására.

Nem voltak iskolázott emberek a nagyszüleim. Különösebben kiemelkedő vagy kiváló tulajdonságokkal sem rendelkeztek. Sőt, nem hasonlítottak a közmegegyezéses, a jóságos nagyanyáról és nagyapáról szóló ideálképekhez sem. Régi vágású, foglalkozására nézve földműves nagyapámhoz semmilyen érzelmi kapcsolat nem fűzött; gyakorlatilag alig beszéltem vele életemben. Mint a lányunokáit mind, levegőnek nézett. Csak egyetlen, velem kapcsolatos reakciójára emlékszem. Túlfűtött lelkesedéssel meséltem a nagyanyámnak a partizánok hőstetteiről. Az iskolában tanultuk.

„Gyilkos gazemberek voltak” – morogta a bajusza alatt. Ez még a kommunista időkben történt, nem csoda, hogy a szüleimnél heves reakciót váltott ki a megjegyzése. Erőteljesen figyelmeztették, hogy mit nem szabad mondania a gyerekek előtt.

Viszont ezzel mégiscsak kinyílt előttem valamiféle rálátás, ajtó a múltra, mert innentől számítom, hogy az iskolai demagógián kívül (amikor arról még nem tudhattam, hogy az, s egyáltalán mit takar a jelenség!) a résztvevők megélt tapasztalataira is figyelni kezdtem. A nagyszüleiméire. Meg a szüleiméire, akik a háború alatt még igen zsenge korúak voltak: anyám hét-, apám tízéves, de azért már elég nagyok ahhoz, hogy emlékeik legyenek a történtekről, s hogy azt később értelmezni tudják. Így hallottam arról, hogy anyám családjában mekkora rettenetet váltott ki, amikor „összeszedték” a helyi zsidókat, noha közülük senki sem volt, sem senkinek a hozzátartozója izraelita származású.

Nagyanyámtól tudom, hogy az egyszerű ember számára a „magyar idők” sem hoztak semmi jót: elvitték a férfiakat katonának. Aztán nem jöttek vissza, akik meg igen, azok örökre gyanús elemek lettek, ha egyáltalán annyival megúszták: „Kutyába sem vettek bennünket!” És így szereztem tudomást – erős figyelmeztetések és hallgatásra intések mellett! – az 1944-es vérengzésekről, az isterbáci eseményekről, amelyek épp apám szülőháza táján, ha épp nem előtte játszódtak le. Szerencsére, ők akkor már a faluban laktak, anyámék meg egy tanyán húzták meg magukat. Senki nem esett áldozatul a szűkebb családból, de azért életre szóló traumát jelentett mindannyiunk számára. Mert az ember nem csak magára gondol. És levonja a következtetéseket.

Ennyi évtized távlatából legnagyobb tanulsága a második világháborús eseményeknek térségünkben, s itt Gion Nándor meg Végel László regényeinek soraival szinkronizál a valóság, miszerint a kisember számára soha, semmilyen autokratikus hatalom, semmilyen ideológia és semmilyen háború nem hoz jót. Csak katasztrófát. Csak vesztese lehet, még akkor is, ha egy ideig, bedőlve a propagandának, úgy tűnhet számra, eljött az „ő ideje”, a „nemzeti Kánaán”.

Azért fontos, hogy a nagyszüleim nem voltak iskolázott emberek: nagyapám hat, a nagyanyám két osztályt járt ki az általánosból, mert arra mutat, hogy az erkölcsi imperatívuszok felismeréséhez nem kell okvetlenül tanultság vagy tudomány; belülről érzi meg az ember, hogy miben nem szabad részt venni, hova nem szabad állni, miből kell kimaradni. És ehhez nem is kell hősnek lenni. Csak kimaradni. Amennyire csak lehet. Mert egyébként egyértelmű és egyszerű. Ne kövess soha, semmikor olyan eszméket, amelyek a másik ember, másik identitás, etnikum, nemzet, vallás vagy populáció integritására tör!

A fenti axióma tanulságánál, persze, bonyolultabb a helyzet! A retrográd ideológia ravasz köntösben tör előre: félelem- és hisztériakeltéssel, ellenségkép-alkotással. Azt viszont első világháborús regényekben olvashatni (pl. Munk Artúr, Darvas Gábor, Markovits Rodion vagy Erich Mária Remarque műveiben), hogyan dőltek be még tanult emberek is a háborús megtévesztéseknek, uszításoknak. Munk regényeinek kiábrándult hősei, későbbi szibériai hadifoglyok az „igazságos védelmi háború” propagandájának ültek fel, Darvas ironikus naplóregénye visszhangozza ugyanezeket a gondolatot. A rettenetes tanulságot: a másik eltiprása folytán, gonoszságok árán, hosszú távon még soha, egyetlen eszme, gondolat vagy nemzet sem emelkedett magasra tartósan, mi több, épp hogy az önmegsemmisítés útjára lépett, saját kataklizmája előidézőjévé vált. Főleg, ha csak művileg generált veszélyről volt szó: mint az első világháborúban a „védelmi háború” szükségessége, vagy egy-egy etnikum, népcsoport, vallási felekezet, meggyőződés, hovatartozás (és sorolhatnám még, miből lehet kvázi indokot formálni!) ősellenségnek való kikiáltása a második világháborúban.

Nagyon nehéz, persze, a félelem uralta közegben a helyes utat megtalálni. Keveseknek sikerül tökéletesen. De egyik támasz a mindenre kiterjedő emberség, a humánum erkölcsi aspektusa lehet. A múlt példái. Ha találsz a mosásra beadott ruhák között egy sárga csillagot, becsületes maradsz, ha feljelented tulajdonosát a Gestapónál? Házmester vagy. Meghallod, hogy az értelmiségi lakó szidja a kommunista rendszert. Feljelented a pártban? Ha egy négyéves muzulmán kisfiú holttestét sodorja partra a tenger, nem sajnálod, nem rendülsz meg, mert elhiszed, hogy ha felnő, terroristaként a Te hitedre tör? Elhiszed, hogy bármilyen autokratikus hatalomnak, saját céljai megvalósításának érdekén túl, ahol eszköz lehetsz, szüksége van rád?

* * *

Azt hiszem, körülnézek régiségboltokban, piacokon, hagyatékokban. Hátha megtalálom még az említett készletek hiányzó darabjait! Ezt szeretném emlékül hagyni a saját gyerekemnek is. A hozzá fűződő történetekkel együtt.