Mi, írók még mindig arról képzelgünk, hogy a lelátókon ülünk, miközben igazából már gladiátorokként küzdünk az arénában, a helyünkre pedig huligánok telepedtek – fogalmazott Végel László vajdasági magyar író a magyarországi Népszava című napilapnak adott interjúban. Az alkotónak az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Temetetlen múltunk című önéletrajzi regénye. A beszélgetésben arra a kérdésre válaszolva, hogyan értelmezi az önéletrajziságot, Végel a regény elejére tett Márai-mottót idézte: „Az önéletrajz csak akkor jogosult, ha az író a személyes létezést az univerzális létezés szerves kiegészítő mikrokozmoszának érzi. Tehát nem arról ad hírt, ami vele és körülötte történt, hanem azt rögzíti, hogyan történt meg a világ benne.”
Ez nem a privát szférát feltáró önéletrajz, hanem azt írja le, hogyan éltem át a közéleti dolgok történéseit – mondta el az interjúban Végel László. A regényben leírt történetről, szüzességének elvesztéséről szólva pedig így fogalmazott: „Még abban az intim eseményben is benne van egy csavar, azáltal, hogy a magyar lány rácsodálkozik a fiatalember-önmagam magyarságára, és ezért grátisz nyújtja a szolgáltatásait. A boszniai lányok ellenben például csak a boszniai fiúkat tüntették ki hasonló módon – tehát még ez is nemzetiségi kérdés…”
Mint mondta, szándékosan nem játszott a fikcióval, „öntudatlanul azonban akár közrejátszhatott, hogy valóban másképp emlékezhettem egyes történetekre, mint ahogy azok megestek: amikor és ahogy az apám párttag lett, ahogy én lettem párttag, ahogy átéltük ’56-ot, vagy amikor az anyám 1968-ban első alkalommal ellátogatott Magyarországra, Budapestre…” Az író a beszélgetés folytatásában beszélt arról is, hogy az édesanyja akkor nem érezte jól magát a Gellért Szállóban: „Pontosabban őrült mód elviselhetetlennek érezte. A MAFILM-től kaptam egy csomó pénzt, úgy volt, hogy Huszárik Zoltán rendezi az Egy makró emlékiratai alapján készült filmet, ezért felhoztam édesanyámat magammal Pestre. Aztán a csehszlovákiai események közbeszóltak, hirtelen ellenségek lettünk mi, jugoszláviaiak. Később pedig már nem került szóba a film.”
Végel László egy másik válaszában arról beszélt: „Bár elsődlegesen a magyar kultúrában élek, magyar az anyanyelvem, a magyar irodalomhoz tartozom, ugyanakkor egy másik világot is hozok magammal – amit nem biztos, hogy Magyarországon valaha is meg fognak érteni. Ha a magyarországi író a valóságról ír, azt a magyar olvasók dekódolni tudják, ha én írok a valóságomról, azt nehezebben olvassák, mert nem ismerik a (másik) kontextust. A nemrégiben elhunyt Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténésszel beszélgettem erről korábban. Ő azt mondta, a költők jobban járnak, a költészet könnyebben áthidalja ezt a kulturális távolságot, míg a próza kevésbé. Ellenvetettem neki, de hát a német vagy dél-amerikai művek esetében is ott a distancia. Mire rávilágított, hogy igen, de ott az olvasók »átfordítják« a különbségeket, míg a határokon túl élő magyar írónál nincs ilyen kulturális fordítás. Pech!”
Az interjút teljes terjedelmében itt érhetik el olvasóink:
Új felvilágosodás reménye – Interjú Végel Lászlóval
Mi, írók még mindig arról képzelgünk, hogy a lelátókon ülünk, miközben igazából már gladiátorokként küzdünk az arénában, a helyünkre pedig huligánok telepedtek – mondja Végel László, akivel az Ünnepi Könyvhétre megjelent, Temetetlen múltunk című önéletrajzi regénye kapcsán beszélgettünk.
