A krónikák feljegyezték, hogy a bor melletti Heidenau altábor parancsnoka megengedte a fogvatartottaknak, hogy vasárnaponként kulturális műsort szervezzenek: „Másodiknak jelentkezett Radnóti Miklós, aki elszavalta a Nem tudhatom című versét. Utána mások is szerepeltek még, de a végén megkértük Radnótit, hogy szavaljon még […] mondja el még egyszer a Nem tudhatom című verset, mert az a szívünkhöz szólt, a mi akkori érzéseinket fejezte ki, és nagyon tetszett mindenkinek” – idézte fel Tóbiás Áron kérdésére válaszolva, a budapesti Nap Kiadó 1999-ben megjelent Radnóti-emlékkötetében az ezzel kapcsolatos emlékeit Sugár Béla, az egykori munkaszolgálatos. Az ő neve megtalálható a Csapody Tamásnak a korábbi cikkünkben is említett, Bortól Szombathelyig című kötetéhez készült bori névlistában.
„Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, –
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.
Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő írigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .”
(Radnóti Miklós: Töredék – részlet, 1944. május 19.)
Nem tudhatom, hogy Szerb László (1910–1987), a csáktornyai születésű jogász jelen volt-e a Sugár Béla által a Radnóti-emlékkötetben említett kulturális programok valamelyikén, de vélhetően igen. Nagy valószínűséggel – igen. S amennyiben tényleg így történt, akkor igen nagy, mondhatni meghatározó hatással lehetett rá a költő, hiszen később – mint gyakorlatilag minden egykori ismerőse állítja róla –, az 1987-ben bekövetkezett halálig fejből mondta magyarul Radnóti Miklós (1909–1944) verseit azokról a korokról és szenvedésekről, amelyeket együtt megéltek. A valamikori jugoszláv Külügyminisztérium egykori magas beosztású munkatársának, tanácsosának lánya, a ma is Belgrádban élő Olga Serb Gretić (vagyis némileg magyarosabb írásmódban: Szerb Gretić Olga…) ezt azonban úgy mesélte el nekem, amikor május közepén felkerestem őt otthonában, hogy édesapja ezeket a verseket nem a táborban memorizálta, vagyis nem ott tanulta meg fejből, hanem már jóval később, a második világháború tragikus eseményei után. Akkoriban ugyanis, amikor zsidó származása miatt, és a kikeresztelkedése ellenére is elhurcolták munkaszolgálatra, még azt sem tudta, hogy Radnóti Miklós egy ismert költő, hiszen az irodalmár nevét azokban az években jószerivel még – az 1937. január 18-án megkapott ezerpengős Baumgarten-jutalma ellenére is – csak a viszonylag szűk budapesti elit egy része ismerte, más aligha. Mint a róluk készült korábbi cikkünkben már említettük is, Radnóti Miklóst és Szerb Lászlót is 1944 májusában vitték el munkaszolgálatra, így kerültek mindketten a szerbiai Borba. Viszont Szerb László bori napjairól szinte semmit sem tudnunk…
Nemcsak azért, mert alaptermészeténél fogva zárkózott ember volt, hanem azért sem, mert a kényszermunkatáborból való szabadulása után szerette volna lezárni életének ezt a korszakát, s mint már láthattuk is, éppen ezért hiába kérték fel az évek során többen is, hogy meséljen az élményeiről, nyilatkozzon egy (vagy több…) interjúban arról, amit átélt – így például az Új Symposionnak is –, erre ő soha nem volt hajlandó.
Szenvedésektől teljes napok…
Azzal kell tehát szembesülnünk, hogy Szerb László bori napjait nehezen tudnánk ma már rekonstruálni, hiszen szabadulása, a súlyos betegségéből való felépülése, a háború borzalmai miatt jelentősen megfogyatkozott családjának újbóli egyesítése és a hazatérése, az egzisztenciája újbóli megteremtése után már nem szívesen mesélt azokról senkinek sem. El kell képzelnünk persze a lágerek, az ilyen jellegű kényszermunkatáborok, az intézményesített halálgyárak borzalmait, s máris jó nyomon járunk…
Szerb László történetének a Radnótiéval való párhuzamossága miatt azonban viszonylag elenyésző hibalehetőséggel, viszonylag kis hibaszázalékkal – mondhatni: a hibahatáron belül – ki tudjuk ezt egészíteni. Radnóti Miklós bori megpróbáltatásait ugyanis már sokan kutatták, különféle szakmák különféle szakmai módszereivel, hiszen ő ma már a kanonizált irodalomtörténetünk egyik, minden tiszteletet megérdemlő, kiemelkedő alakja. Amennyiben pedig sok-sok más rabtársa közt Szerb Lászlóval is osztozott ezekben a megpróbáltatásokban, akkor az ő életútja sem sokban különbözhetett mindettől. Főleg azokban a szenvedésektől teljes napokban nem…
S ahogy a Várady Tibor dokumentumpróza-köteteiből vett idézetekben már láthattuk is a Szerb László életútját feldolgozó korábbi cikkeinkben: amit a dokumentumok, a családi archívumok és irattárak nem őriztek meg, azt a szerzői fantáziának kell kiegészítenie. Vagyis: kitölteni az űröket, világosságot vinni a nagy általánosságban rendszerint „csak” balladainak mondott félhomályos momentumokba, értelmezni a bizonytalan részleteket, részinformációkból felépíteni a teljesnek tűnő képet… Nyíltan kimondjuk, vagy sem, de ilyen szempontból sokkal könnyebb, előnyösebb helyzetben van egy szépíró, mint egy, az adott témához dokumentarista szándékkal közelítő publicista. Amíg ugyanis az előbbinek határozott erényét jelentik, addig az utóbbinak akár még a hitelességét is veszélyeztethetik az ebből eredő esetleges pontatlanságok.
Ha tehát Szerb László bori napjait szeretnénk most rekonstruálni, akkor Radnóti felé kell fordulnunk: „A második magyar munkaszolgálatos csoport indulására és megérkezésére 1944 májusában és júniusában, a korábbitól lényegesen eltérő bel- és külpolitikai helyzetben került sor. Magyarország német megszállás alatt állt. 1944. április 15-16-án megkezdődött a vidéki zsidóság gettókba és gyűjtőtáborokba hurcolása, egy hónappal később pedig kezdetét vette deportálásuk az auschwitz-birkenaui lágerba. Június második felében a fővárosi [budapesti – szpa megj.] zsidókat sárga csillaggal megjelölt házakba költöztették. Ebben a helyzetben még a bori munkaszolgálat is a menekülést és a túlélés lehetőségét jelentette. A háború kimenetele eddigre már eldőlt: a keleti fronton a szovjet csapatok folyamatosan nyomultak előre, a nyugati fronton pedig június elején megkezdődött a normandiai partraszállás” – írta a Bortól Szombathelyig című kötetében Csapody Tamás történész (Zrínyi Kiadó, Budapest, 2014).
Szerb László portréfotója és aláírása a háború utáni útlevelében
„Kivéve zsidót”
Csapody Tamás így részletezte ezeket az eseményeket: „A németek ebben az időszakban [1944 tavaszán – szpa megj.] igényeltek mintegy száztízezer magyar munkást, köztük háromezer Borba küldendő munkaszolgálatost. A minisztertanács végül Jungerth-Arnóthy Mihály[1], a külügyminiszter állandó meghatalmazottja előterjesztésében tárgyalt a kiküldésről 1944. május 17-én. A minisztertanács döntése szerint »magyar állampolgárt, kivéve zsidót nem adunk ki a németek által megszállt területre munkaszolgálatosnak«.[2] Sztójay Döme miniszterelnöksége és Csatay Lajos honvédelmi miniszter ideje alatt így került sor újabb háromezer magyar zsidó munkaszolgálatos kiadására május legvégén.
A magyar-német tárgyalások nyomán tehát a Honvédelmi Minisztérium újabb munkaszolgálatos századok felállításáról döntött. A közel száz új munkaszázad közé tartozott a Vácon és Jászberényben felállított tizennégy zsidó század. Vácra általában május 19-re szólt a behívó, és május 28-án indult a tehervagonokból álló szerelvény. A Jászberénybe szóló behívók későbbre, általában június 4-re szóltak és innen június 10-én indult egy másik vasúti szerelvény – szintén Budapesten, Belgrádon és Nišen át – Borba. Az első csoporttal ellentétben tehát a második csoport végig vasúton tette meg az utat. A második kontingens szerb területen már láthatta a partizánok vasúti robbantásainak nyomait, a munkaszolgálatosok pedig a kísérő magyar keret meglepődését és félelmét. A bori célba érést követően azonban a munkaszolgálatosokon lett úrrá a félelem: az előzetes hírekhez képest is sokkal rosszabb állapotokat találtak. Közöttük – akárcsak az első lépésben idehozottak között – többen voltak olyanok, akik már megjárták az ukrajnai munkaszolgálatot. Nagyon sokan voltak közöttük olyanok, akiknek a bori volt a harmadik-negyedik munkaszolgálata. (Például Radnóti Miklósnak a bori volt a harmadik munkaszolgálata.) A tapasztalatokkal rendelkezőket is meglepte azonban a bori környezet, a keret és a német katonák durvasága, és a már közel egy éve kényszermunkára fogott bajtársaik lelki, szellemi és fizikai leromlott állapota.”
László, Laci, Ladislav
Csapody Tamás hozzátette még: „A zsidó munkaszolgálatosok mindkét bori csoportjába nagyon sok ismert vagy a háború után ismertté váló személyt osztottak be. A tudomány, a művészet, a média, a közélet, a gazdaság és rendvédelmi szervezetek jeles, és később itthon [vagyis Magyarországon – szpa megj.] és külföldön közismert, fontos személyiségeit vitték bori kényszermunkára.[3] Így a tudomány képviselői közül a franciaországi Csányi Károly (Charles Chany) kutatóorvos, Darvas Ferenc agrárszakember, Gábor Miklós gyógyszerész, Gál Dezső kémikus, az izraeli Goldberg Sándor (Alexander-Zeev Guiora) pszichológus, az ausztráliai Káldor Imre (Imre Kaldor) fiziológus, a franciaországi Markovits Pál (Pal Markovits) kutatóorvos, Pataki Ervin agrártudós, Spira György történész és Szalai Sándor szociológus teljesített munkaszolgálatot Borban.” Ahogy Csapody Tamás jelezte is lábjegyzetében, egyes esetekben eltérő lehet a bori rabok, a túlélők hivatalos névhasználata a háborút megelőző és a felszabadulásuk utáni időszakban, attól függően, hogy később hol telepedtek le, milyen nyelvi környezetben éltek.
Ennek nyomán, az ő történészi szakmai módszereit követve el kell mondanunk, hogy Szerb László sem ebben a formában használta a nevét, s bár ismerősei, barátai, rokonai mindvégig Lacinak szólították, hivatalosan Ladislav Serbként ismerték a külügyminisztériumi kollégái.
A belgrádi városparancsnokság 1945. március 30-án kelt engedélye, amellyel az illetékes hatóság hozzájárult ahhoz, hogy Szerb László letelepedhessen a fővárosban
Az írás nyomtatott változatban megjelent a Családi Kör 2019. május 30-i számában.
Cikkünk előzményeiről itt olvashatnak:
Egy jogász, aki lutrin húzta ki az életét Borból…
Tanult emberként több nyelvet is beszélt, ezért amikor kihallgatta orvosainak a feje felett folytatott beszélgetését, Szerb László franciául tudta megszólítani őket. A doktorok, akik egyébként akkor már a sorsára, a vesztére akartak hagyni – akármilyen nemzetiségűek vagy vallásúak is voltak – ennek nyomán mégis „rendesen” kezelni kezdték a beteget.
Oly korban éltek ők e földön…
„Tudsz valamit Csicsiről?” – így érdeklődött közös barátjuknál, a becskereki ügyvédnél, Várady Józsefnél a bori kényszermunkatáborban töltött hónapok múltával, 1945. május 24-én kelt levelében Szerb László (1910-1987), a neves jogász, Héger Jenő orvos sorsa felől.
____________________________________
[1] Jungerth-Arnóthy Mihály (1883–1957) magyar diplomata volt, 1919-től teljesített szolgálatot a Külügyminisztériumban, majd 1923 és 1933 között tíz éven át a balti államokban és Finnországban vezette a magyar diplomáciai képviseleteket. Innen Ankarába került, ahol 1933-tól 1935-ig magyar nagykövetként teljesített szolgálatot. Életútja a törökországi külképviseletről Moszkvába vezette, ott 1935-től 1939-ig, majd pedig 1939-től 1944-ig Szófiában dolgozott nagykövetként. Budapestre való visszatérése után 1944. április 6-tól október 15-ig a külügyminiszter állandó helyettese lett, s ebben a minőségében ismételten felhívta a Sztójay-kormány és az államfő figyelmét a zsidóság deportálása által kiváltott nemzetközi felháborodásra és tiltakozásra. Az 1944. augusztus 25-26-i minisztertanácsi ülésen egyike volt azoknak, aki szorgalmazták a Honvédség Dél-Erdély elleni támadását, akárcsak azt, hogy Magyarország kérjen Németországtól katonai segítséget. 1945-ben nyugdíjazzák. (További részletek: https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyarorszag-a-masodik-vilaghaboruban-lexikon-a-zs-F062E/i-j-F0A5C/jungerth-arnothy-mihaly-F0A94)
[2] Minisztertanácsi ülések jegyzőkönyve. 1944. 05. 17. 47. napirendi pont. Magyar munkások kiküldése a németek által megszállt területekre. MOL K/27. 1370. [Eredeti lábjegyzet Csapody Tamás kötetéből.]
[3] A következő felsorolásban kizárólag a külföldön letelepedett bori munkaszolgálatosok esetében nevezem meg az ország nevét, valamint abban az esetben írom ki az állandó lakhelyet, amennyiben az illető ma nem Magyarországhoz tartozó területen telepedett le. Az adott személy későbbi, külföldön választott nevét zárójelben közlöm úgy, ahogyan azt az illető használta. A foglalkozás megnevezésénél nem teszek különbséget a már Borban ismert és a későbbi foglalkozás között. A felsorolás nem teljes körű, a bori munkaszolgálatosokról jelenleg rendelkezésre álló adatokat lásd a CD-mellékleten. [Eredeti lábjegyzet Csapody Tamás kötetéből.]
