Megnéztem Dan Reed Neverland elhagyása című, a HBO által 2019 januárjában bemutatott kétrészes dokumentumfilmjét, amely – erősen megosztva ugyan befogadóközönségét – biztosan nem hagy senkit sem hidegen.
Noha a cím, Leaving Neverland, lelki folyamatokra, vagyis konkrét értelmezési útirányokra mutat, mégsem könnyen eldönthető kérdés, mit mond el számunkra ez a film, s egyáltalán kiről (vagy miről) szól. Jómagam azokkal a kritikákkal értek egyet, amelyek két, megegyező sorsú férfiról, James Safechuckról és Wade Robsonról szóló portréfilmnek tekintik, amelyben áldozattá válásuk körülményeiről, áldozatszerepük felismerésének folyamatáról és a trauma feloldásának lehetőségeiről tesznek vallomást. A történet valós pikantériáját súlyosbító, a film híressé/hírhedtté válását leginkább indukáló mozzanat, persze, egyértelműen az, hogy benne nem kisebb személyiséget vádolnak abúzussal, mint a 2009-ben elhunyt (mega)popsztár Michael Jacksont.
Ahhoz, hogy megértsük, mi áll a filmet hevesen támadó, elsősorban a rajongói oldal gondolkodásának homlokterében, s ugyanakkor mi lehet a két férfi megkésett kitárulkozásának hátterében, tisztáznunk kell néhány – külsődlegesnek tűnő – körülményt is, pl. „melyik” Michael Jacksont állítja ez a film pellengérre, s ez vajon érinti-e kétségtelenül jelentős művészetének értékét és megítélését?
A második kérdésre könnyebb a válasz, hiszen van határozott elméleti fogódzónk, illetve kiterjedt történeti példatárunk hozzá. Segítségünkre lehetnek a műalkotás létformájáról alkotott modern (pl. jaussi) elképzelések, amelyek a szellemi alkotást elvonatkoztatják tárgyi mivoltuk konkrétumaitól, és (tudati szinteken) „folyamatosan megtörténő” eseményként írják le. Leegyszerűsítve: a megvalósult műalkotás nem a könyv, nem a kotta, amelyet a szerző papírra vet, hanem az az olvasat és a hatás, amely a befogadó tudatában történik, létezik, alakul folyamatosan. Épp ezért az életmű értékei nem válhatnak kérdésessé, mert nem elsősorban keletkezésében, hanem hatásában mérhetők kvalitásai.
Amíg a film maga disztingvál Michael Jackson, a művész, a sztár és a magánember személyisége és karaktere között, mindenekelőtt ez utóbbi kétes mivoltát állítva a figyelem középpontjába, addig feltétlen rajongói nem választják el ezeket a személyiségjegyeket. Épp ezért – bizonyos értelemben – érthető is felháborodásuk és az az ellenszenv, amellyel a sztár vádlói felé fordultak. Olyan ez, mint amikor a gyerek legkedvesebb játékáról derül ki, hogy bóvli, sőt, veszélyes, s úgy működik, mint az irodalomban a történeti narratíva átélhetősége. A történelmi regények elbeszélői előterében ugyanis sohasem a nagy formátumú történelmi személyiség (a király, a szent, a fejedelem stb.) áll, mert annak értékszintje a hétköznapi ember számára elérhetetlen: a közember király (pl. Oroszlánszívű Richárd) csak a legritkább esetben, vagy még akkor sem lehet, de legendás hős (pl. Ivanhoe) válhat belőle. A társadalmi értelemben alulról indult és mind egzisztenciális (pl. gazdagság, jólét), mind társadalmi státusa szempontjából (pl. hírnév és elismertség) magasra jutott Michael Jackson ezt az eszményt testesítette meg rajongói szemében; hogy nem számít a bőrszín, a származás, ha az ember tehetséges, érvényesülhet: hogy „nekik is” lehet esélyük. És alighanem, ezt az eszményt értelmezte félre, de nagyon, mindkét fiatalember (akkor még nagyon zsenge korú gyermek), James Safechuck és Wade Robson családja is, különösen a két édesanya.
A film kíméletlenül szembesít a történet részleteivel, miközben ezeket a saját szempontjából értelmezi valamennyi szereplője: az abúzus áldozataitól a hibát hibára halmozó szülőkig. Akik a filmet (mind rajongói, mind kritikusi oldalon) támadják, általában azt szokták felhozni ellene, hogy nem ad lehetőséget az elhunyt popsztár mellett állók, pl. a családja számára, hogy kifejtsék ellenérveiket. Ezzel kapcsolatban azonban tudni kell, hogy a film elsősorban James Safechuckról és Wade Robsonról, valamint az őket ért szexuális bántalmazás történetéről szól, ahol csak másodlagos tényező, hogy elkövetőként Michael Jacksont nevezik meg, másrészt pedig – ha nem is szólaltatja meg őket közvetlenül –, de pontosan feltárja, ismerteti a másik fél álláspontját, miszerint a popsztár és környezete végig tagadta az ellene felhozott vádakat.
Igaz, hogy a film vádlottként a magánember Jacksont mutatja be számunkra, ugyanakkor evidens, hogy sztárságának, ismertségének előnyeit használta fel ahhoz, hogy áldozatait befolyásolja és megtévessze. Ebbe a csapdába sétált bele – sajnos, nem egészen önkéntelenül – a két fiú családja, amikor elhitte, vagy el akarta hinni, hogy a társadalmi érvényesüléshez, az „édes élet” megvalósításához sem munka, sem kiemelkedő, tanulással kultivált tehetség nem szükséges, elegendő mindössze annyi, hogy a gyermekek szépségére és imitációs készségére felfigyelt egy megasztár.
A fentiekből következik a történet legfélelmetesebb tanulsága, s a válasz arra is, miért csak most állt kamera elé az a két fiatalember, aki korábban épp a fordítottját állította: a Michael Jacksonnal szemben mások által indított eljárásban a védelem koronatanúi voltak. Félelmetes és megrázó történet, mert azt mutatja, hogy a mindenkori áldozat milyen szinten maradhat magára, teljesen védtelenül még a saját családján belül is. Hogy miért most? Mert most, amikor maguk is családapává lettek, ismerték fel, hogy pontosan mi történt velük, s voltak képesek leszámolni eszményeikkel és szenvedélyeikkel. Wade számára egészen a fizikai kontaktussal (nehéz leírni: az anális közösüléssel) járó fájdalomig kellett, hogy elvezessen a rossz felismerésének útja. S hogy miért nem mondtak igazat a tárgyalásokon? Mert épp azt látták, mi történik azokkal, a másik két fiúval, akik elmondták az igazságot. A közvélemény támadásainak célkeresztjébe kerültek, elítélték őket. Wade számára még a történésekkel (a felesége akaratával) szembehelyezkedett, teljesen magára hagyott, mentális problémákkal küszködő, végül öngyilkos apa szomorú példája is ott volt.
A film közvetlenül nem ítéli el a két – felelőtlen, de magát megtévesztés áldozataként bemutató – anyát sem. Kettejük közül James anyja az, aki korábban „húzta meg a vészféket”, míg Wade-é mind a mai napig hárítja magától a felelősséget. Nehezen elképzelhető azonban, hogy egy felelősségteljes anya nem veszi észre, hogy a gyerekével megengedhetetlen dolgok történnek, nem lehetséges, hogy annak nem volt több árulkodó jele! Idősebb, a történeten majdnem végig kívülálló fia (Wade bátyja) mondja ki végül az igazságot: „Szülőként nem hagyod, hogy a kisfiad egy harmincnégy esztendős férfival aludjon!”
Soha! Soha!
