Utólag megérzésnek nevezhetnénk. Elmúlt pénteken, amikor Újvidéknek azon a részén jártunk, talán száz méterre sem az otthonától, kérdeztem meg a velem levőt, hogy tud-e valamit róla. Mi lehet vele? Mert egy jó ideje eltűnt a város irodalmi közéletének ismert helyszíneiről. Igaz, annyira megváltozott minden, hogy – valószínűleg – ezek az „irodalmi terek” sem léteznek már Újvidéken.

Döbbenetes egybeesés. Tegnap, délután négy táján, amikor Németh István író örökre lehunyta „vigyázó” szemét e világon, akkor, mint gyakran, amikor megyek hazafele az Újvidék–Hódság–Zombor között húzódó közúton, gondoltam rá. Ennek alapja egy nagyon régi történet. Emlékképe időkből kiszakadt szépiabarna fénykép az emlékeim között. Több mint egy évtizeddel ezelőtt éppen ezen az úton utaztunk négyen egy autóban Újvidékről Zomborba, mert ez utóbbi helyen a Pistának könyvbemutatója volt. Ennyi év után úgy tűnik, valószínűleg az emlékek is csalnak, intenzivitásuk megnövekszik, hogy minden egyes dűlőútnál, dús termésű parcellánál, szántónál és gyümölcsösnél felkiáltott: „Erre a vidékre mondjátok, hogy porfészek!” Nem tudhatom pontosan, hogy a maga lelki szemei előtt miféle idill nyert képet akkor, de lényegét értettem, értettük. Hogy a világ milyen nagy hányada lenne szerencsés, ha csak a mi, termésben és vízben gazdag földünk töredékével rendelkezne; bőkezű velünk, miközben szidjuk, bántjuk és blamáljuk.

(Nem hiszem, hogy tiszteletlenség őt „a Pistá”-nak nevezni még e helyt, a róla szóló búcsúszövegben sem, hiszen az őt kiemelő, megkülönböztető nevéről van szó. Nagyon sok István nevezetű ember dolgozott annak idején a Forum-házban, de ha bárki, bármilyen kontextusban kimondta a nevet: „a Pista”, „találkoztam a Pistával” – mindenki tudta, hogy csak Németh Istvánról lehet szó.)

Majdnem két évtizeddel ezelőtt, hetvenedik születésnapján, a Magyar Szó Kilátó magazinja a címoldalán köszöntötte – ha jól emlékszem – egész oldalas méltatással. Azt viszont biztosan tudom, hogy a szöveget én írtam. Hetintől Vörösmartig. Ez volt a címe. Talán. A történet anekdotikus háttere viszont, hogy nagyon-nagyon szorított az idő, a lapzárta. Az utolsó bekezdéseket egy orvosi rendelőben várakozva, kézzel körmöltem a fehér írógéppapírra. Nem emlékszem már, hogy juttattam el végül a kész köszöntőt az újvidéki szerkesztőségbe, hiszen 2000-ben nem volt szkennerünk; abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán rendelkeztünk már azzal a felejthetetlen hangú, betárcsázós internettel. Talán faxon ment el a szöveg, vagy egyszerűen, a kalauznak járó némi baksis fejében, feltettem az egyik Belgrádba tartó autóbuszra, amit bevárt a futár Újvidéken. Így működtünk annak idején. Meg emlékszem, hogy telefonon jelentkezett az akkori szerkesztő, megérkezett a szöveg, a kézzel írt részeket is ki tudják olvasni.

(Sokat változott a világ. Lám, ezt a nekrológot sem a Magyar Szóba, hanem a Szabad Magyar Szóba írom. A kéziratos szöveget meg nemhogy nem silabizálná ki a szerkesztő, hanem úgy vágná ki, mint egy rongyot a szemétbe. Gondolom, akkor is, ha nyomdakészre tördelve adnám be. De ez tényleg nem ide illő történet!)

Egy későbbi rendezvényen találkoztunk. Akkor mondtam neki, hogy a méltatást, amelyet nagyon szépen köszönt, már „ketten írtuk”. Azért voltam orvosnál. Hosszú éveken, sőt, évtizedeken át, szinte minden héten találkoztunk, olykor többször is. Soha nem mulasztotta el megkérdezni: „Na, mit csinál az a gyerek?” Rengeteg, tényleg nagyon sok képeslapot hozott neki ajándékba, amikor azokat gyűjtötte. Gyűjtők egymás között. Értették egymást. Mi pedig különleges bélyegeket kerestünk számára úgy, hogy írtunk az összes külföldön, idegen országban élő ismerősünknek. Mert a Pista meg bélyegeket gyűjtött. És járt még a klasszikus posta is. Aztán „annak a gyerek”-nek Miféle vadalmafán terem az SMS? címmel sziporkázó hangvételű kisinterjút adott az akkori Jó Pajtás számára. Még most is őrzöm a jegyzeteket a gyerek és a Pista kézírásával, mert annyira jól sikerült, hogy rosszindulatú emberek megkérdőjelezték a valódiságát az interjúnak. Hogy egy gyerek készítette.

Egyszer elterjedt a Forumban, hogy meg akar verni. Előzménye a Gyöngyhalász címen szerkesztett irodalmi rovatom volt, ahol – szerinte – „méltatlan” kontextusban jelentettem meg, azaz „kicsúfoltam” kishegyesi íróelődjét, Csépe Imrét. Épp folyóiratszerkesztés közben „tépte fel” a szerkesztőségi szobaajtót, ahol tartózkodtam, s amikor a kéziratkötegből hátra tekintettem, felemelt kézzel ott tornyosult mögöttem. „Most fog pofoncsapni?” – ezt kérdeztem tőle hirtelenjében. Persze, vicc volt az egész. Semmi sem állt távolabb tőle, mint a bárminemű erőszak. Csépe-kommentáromnak is az élét kifogásolta. Igen, hibázik, elkapatja magát időnként az ember.

Legszebb közös munkánk a Felhőnézők volt. Engem kért fel, hogy gyermeknovelláinak anyagából állítsak össze egy kötetet. 2012-ben jelent meg a válogatás. Ki látta ezt az elbeszélőt? címmel írtam hozzá utószót. Ahol a mutató névmás kiemelése szándékolt jelentésadás. Megható tartalmú ajánlásából, amit tiszteletpéldányomba írt, kiemelkedik a mondattöredék: „aki én voltam egykor”.

Nyugodjék békében! Aki most már fölülről nézi a felhőket!