Nem biztos, hogy szellemes poénként jött volna le, ha azt írom fel címnek: Ede megevé ebédem. Az írás tartalma ugyanis sem Szabó Dezső 1937-es pamfletjéhez, sem Jancsó Miklós 2006-os filmjéhez nem kapcsolódik. Azért jutott eszembe, mert egyik Ede nevű ismerősöm vetette fel a kérdést Facebook-posztjában: kell-e szégyent éreznünk magunkban? Ő maga inkább egyfajta – számomra kissé alaptalannak tűnő – „juszt sem”-álláspontra helyezkedik. Persze, ismerem, korántsem arról van szó, hogy közösséget vállalna bármilyen, háborút és nyílt agressziót legitimáló, az igazság elmismásolására törekvő szándékkal, inkább arról, hogy el szeretne határolódni ettől az oldaltól, amelyhez tevőlegesen nincs köze, s amelynek nézeteivel sem nem ért egyet.

Csakhogy már késő. Ránk hagyományozódott ez a szégyen. Örökségünk. Hárításainkkal, hallgatásunkkal, (a dicsőséges történelemről, a nemzeti nagyságról és a ki tudja hány Nobel-díjról szóló) illúzióinkkal csak elmélyítettük a tényleges valóság és az önképünk között húzódó – mára felszámolhatatlannak tűnő – szakadékot.

* * *

Nemrégiben Auschwitz-Birkenauban jártunk. A társaság, akikkel együtt utaztunk – már amennyire beszédükből le tudtam szűrni nemzeti hovatartozásukat – egy nagyobb vajdasági szlovák és egy kisebb szerb csoportból állt össze. Mi hárman magyarok. A múzeumban helyi, de szerbül kiválóan beszélő útvezető várt bennünket.  Magas szintű hivatástudat, szakmai hozzáértés és kegyelet hatotta át szép, világos gondolatvezetésű és megrendítő előadását, amelyben a munka- és haláltábor ideológiai, gazdasági és történeti alapjait, majd működésének borzalmait és katasztrofális végkifejletét ecsetelte.

Persze, nem úgy álltam ott, mint ki még sohasem hallott a holokauszt rettenetéről, mi több, alig hittem, hogy az általam művelt több évtizedes ismeretszerzés, a traumáiról szóló irodalom olvasása és kutatása, a holokauszt-filmek értelmezése, saját, a jelölt témát feldolgozó irodalmat vizsgáló munkáim közzététele után sok új tudással szembesülök majd. Nem számítottam ugyanakkor az autentikus környezet és a hiteles dokumentumokra mutató előadás érzelmi hatására. Kicsi, hogy el nem sírtam magam – pedig minden ismerősöm és hozzátartozóm tanúsíthatja, nem vagyok gyenge lelkületű személy.

Néhány mozzanata különösen arcul csapott. Az idegenvezető nem kerülte meg előadásában a tragikus múlt jelenre kérdező aspektusait sem. Nagyon komolyan aktualizálta a történteket. Felhívta a figyelmet a náci és a jelenkori propaganda rokon vonásaira: mint amilyen az ideológiai kizárólagosság (pl. hogy aki nem úgy gondolkodik, mint a hatalmilag irányított kollektívum, az automatice haza- vagy nemzetárulónak bélyegződik), s amilyen a tudás- és értelmiségellenesség, a tömegek lebutításának jelensége is. A „szárnyaló gazdaságok”, a „hatalmas fejlődések és támogatások” eredményeinek a kevésbé tájékozott vagy bizonytalan állampolgárok meggyőzésére, elvakíttatására és elhallgattatására történő felhasználása is fontos eljárása volt a korabeli propagandagépezetnek. Csak azt nem tették soha világossá előttük, hogy az ilyenfajta gazdasági fellendülés szinte sohasem tiszta munka eredménye: javait rendre másoktól veszik el. Jobbik esetben (mint ma) az adófizetők pénzének (olykor jogtalan) felhasználása, egyes társadalmi csoportok és szférák javadalmazásának megvonása vagy átcsoportosítása áll mögötte. A náci Németországban pedig a zsidó származású lakosság vagyonának kisajátítása, tulajdonaik elrablása, munkaerejük kizsákmányolása és a szociális értelemben támogatásra szoruló embercsoportok kegyetlen elpusztítása hozott anyagi fellendülést kiváltságos rétegek számára.

Korábban is tudomásom volt róla, hogy a holokauszt során megközelítőleg hatszázezer magyar vagy magyarországi zsidó vesztette életét. Ez az európai zsidó összlakosság emberveszteségeinek tíz, Magyarország izraelita lakosságának 70-80 százaléka. Közülük Auschwitz-Birkenauba 430 ezren kerültek. Magyarország ezek alapján az egyik leghatékonyabban deportáló ország volt. Ezt is elmesélte az útvezetőnk.

Előadása lezárásaként a haláltábor működésének ideológiáját részletezte. Elmondta, hogy milyen elképzelések és tervek alapján került volna sor bizonyos népcsoportok további kiirtására. A társadalmilag nem kívánatos csoportok (ellenállók, fogyatékosok, homoszexuálisok etc.) és a zsidók után a szlávok következtek volna. Az Önök elődei kerültek volna sorra, mutatott csoportunkra. Önök most nem lennének! Mondta. Nem valószínű, hogy néhány emberen kívül észrevették volna a csoportból, hogy mi nem vagyunk sem szerbek, sem szlovákok. De abban a pillanatban úgy éreztem, süt a tekintetük, és bélyeget éget az arcomra a szégyen!

Valami parttalan szégyenhullám tört rám. Amit nem enyhített az sem, hogy nemhogy én nem éltem akkor, de még a szüleim is kisgyerekek voltak, s a családom nem volt tevékeny harcosa semmilyen retrográd ideológiának. Egyik oldalon sem.

Hálát adtam az Istennek, hogy a két velem levő fiatal abban a pillanatban megérezte, hogy nem kell, s nem kérte tőlem, hogy fordítsam le magyarra számukra az elhangzott részleteket.

* * *

„Gyalázatunk vissza fog hullni ránk!” című írásával reagált Jászberényi Sándor Kairóban élő író, az ún. gonzó újságírás művelője október 10-én, az Észak-Szíria, elsősorban az ottani kurd lakosság ellen irányuló török invázió megindulását követően. Saját Facebook-oldalán tette közzé szövegét. Többször járt a jelölt helyszínen, felmérte az ottani viszonyokat, nincsenek kétségei a következményeket és a háború kimenetét illetően. Írása az ISIS erőivel sikeresen szembeszálló kurd lakosság elsiratása is.

Természetesen szó esik az Európai Uniónak és Magyarországnak a történetekhez való viszonyulásáról is. A vétóról, amellyel országunk megpróbálta megakadályozni, hogy az európai közösség szót emeljen az agresszió ellen. Persze, mint mindenki, Jászberényi is tisztában van azzal, hogy egy ilyen figyelmeztetés egyetlen kurd, arab, vagy észak-szíriai keresztény életet sem fogja megmenteni. Hogy hatásában semmi. De azért mégis egyfajta állásfoglalás. Hang. Felszólalás.

A holokauszt idején is a „kollektív hallgatás”, a hallgatólagos beleegyezés volt a gonosztevők egyik legfontosabb szövetségese.

Írását reggel fél kilenc előtt néhány perccel tette közzé. Estére kilencezren osztották meg cikkét, ugyanennyien reagáltak rá és hétszázan szóltak hozzá. Huszonkét órával később 11 ezer volt a megosztások száma. Jelen pillanatban több mint tizennégyezer. (Összehasonlításképp: saját korábbi bejegyzései átlagban tizenegynéhányat, a legnagyobb érdeklődést kiváltó ötvennyolc megosztást eredményezett.)

Jászberényi Sándor cikkét néhány perccel fél kilenc után kezdtem olvasni. Ellenőrizhető, miszerint 8.43-kor osztottam meg. Ma, amikor arról adott hírt a média, hogy török fegyveres erők kirángattak az autójából és agyonlőttek egy harmincnégyéves, fegyvertelen nőt, ismert kurd pártaktivistát, s mint fontos és sikeres hadműveletet könyvelték el ezt a gonosztettet, akkor egy szemernyi enyhületet és reményt mégis jelenthet számomra, hogy egy vagyok a 14 ezer közül, aki állásfoglalásával jelezte, hogy ehhez nincs köze, s hallgatni sem akar róla.

* * *

Az egyébként rendkívül ellentmondásos személyiségű, megosztó karakterű Szabó Dezső elmondta annak idején, hogy pamfletjének bizarr címe, az Ede megevé ebédem egy korabeli gyorsírásra oktató tankönyv első gyakorlati feladata volt. Szokatlan jelentést a kontextus adott hozzá. Miként kedves, Ede nevű ismerősöm posztja is a körülmények miatt juttatta eszembe a szállóigévé vált mondatot. A szégyen rossz közérzete kapcsolódik most hozzá.

Nyitókép: Zámbó Illés