Harminc évvel ezelőtt, a mai napon nyílt meg a határ a Német Szövetségi Körtársaság és a Német Demokratikus Köztársaság között. Az a határ, amelyik ötven éven keresztül zárva volt. Ez a nap a német újraegyesítés napja. Ezt a napot a németek joggal ünneplik. Aznap Wolfsburgban éltem, a Volkswagen székhelyének a városában, alig néhány kilométerre a két Németország határától. Így közelről élhettem át a történelmi eseményeket.

Mi lett mára az újraegyesítés eredménye?

Egyesek szerint az újraegyesítés nem volt sikeres. Szerintem ez nem igaz, de mindennek ellenére az egyesült Németország nem mentes a gondoktól. Harminc évvel a falbontás után úgy tűnik, hogy a kelet és a nyugat között nemcsak megmaradt egy rés, de ez a rés még növekszik is. Nyugaton ez a felfogás érthetetlen: Hogyan lehet valaki annyira feledékeny és még hálátlan is, mint a kelet-németek? De keleten is az: Talán túl arrogánsak és dominánsak a „wessik„, azaz a nyugat-németek? Megfelelően értékelik-e a nyugat-németek a kelet-németek életkörülményeit és alkalmazkodásuk nehézségeit?

A kelet-németek egy része úgy érzi, hogy őket Németország nyugati részében „másodosztályú állampolgároknak” tekintik, annak ellenére, hogy keleten egy olyan társadalom alakult ki, ami a legliberálisabb és legdemokratikusabb, ami valaha is létezett azon a földön? De úgy látszik, hogy amagasabb fizetés, magasabb nyugdíj, több állami hatóság és több vezető pozíció önmagában nem elegendő ahhoz, hogy az ország keleti részében befejeződjön az ország nyugati részének „hibáztatása” az állítólagos lemaradás miatt.

Össze lehet-e hasonlítani a kelet-német helyzetet a kelet-európaival?

A kommunizmus bukása után a többi volt szocialista országokban – mint például Lengyelországban, Magyarországon és Szlovákiában – sem valósult meg minden, amiről az emberek a totalitarizmus felszabadulásának örömében álmodtak. Még ezekben az országokban is sok vita folyik a múltról, arról, hogy helyes volt-e az 1989-ben választott út, és mit kellett volna tenni másként a politikában meg az üzleti életben. Persze, ezekben az országokban is fájdalmat okozott az átalakulás, és a globalizáció következményei félelmet keltettek a lakosság körében, ami politikai következményekkel járt, azaz megnőtt a populisták befolyása.

Alapvető különbség azonban a németországi és a kelet-európai helyzet között, hogy az utóbbi reformországok háború utáni múltjában csak egy politikai rendszer létezett, amiben sokan megszokták az életet. Ezekben az országokban nem voltak „wessiek”, akiket az „ossiek”, azaz a keletiek hibáztathatnának, hogy úgy viselkedtek, mint gyarmati uralkodók. Az újraegyesítés után hazájukba visszatérő kelet-németek többsége úgy gondolta, gyorsan tud majd alkalmazkodni az új körülményekhez, mert hisz ők „jobb wessieknek” tartották magukat. De nem így történt: a kelet-németek őket sem kímélték. Ez azt mutatja, hogy sehol a világon nincs olyan helyzet, mint Németországban, ahol egyazon ország polgárai vádolhatják egymást, hogy mindenért a másik fél felelős.

A Berlini Fal 1990-ben (Fotó: Wilson Központ, Washington)