Szerintem a politika valóban nem ismer határokat, hiszen képes egy problémát évtizedeken át napirenden tartani és nem megoldani. Talán még ennél is jellemzőbb, illetve érdekesebb, hogy az adófizető közvélemény mindezt türelmesen figyelemmel kíséri, és még csak eszébe sem jut megkérdezni, hogy mennyibe is kerül ez. Érdekes lenne például tudni, hogy tíz év alatt mennyibe kerültek a szerb–koszovói tárgyalások Brüsszelben és egyéb helyeken. Csak az útiköltség és a napidíjak, esetleg a munkaebédek és -vacsorák. Érdekes kérdés, hogy miként lehet valamiről tíz éven át tárgyalni, és a helyzet állása rosszabb, mint tíz évvel ezelőtt. Az a gyanúm, hogy ha Koszovó függetlenségét annak idején azonnal elismerjük – Belgrád és Pristina már régen testvérváros lenne. Persze sejtjük, hogy a „Koszovót nem adjuk” hazafias felkiáltással jó pontokat próbálnak szerezni a politikusok a választások előtt, csakúgy, mint az Európai Unióba való igyekezettel. A helyzet csupán annyival lett könnyebb és világosabb, hogy végre hangosan és hivatalosan is kimondták az illetékesek, hogy Szerbia csak akkor lehet az unió tagja, ha elismeri Koszovó függetlenségét. A jelenlegi hatalmi politikai vezetőség szerint tehát soha. Mivel Koszovót sohasem fogjuk elismerni. Ennek ellenére azonban én mégsem mernék fogadni erre.

Már csak azért sem, mert a „soha” kifejezést az élet nem ismeri. Nincs soha, mert semmi sem tart örökké. Még a leghatalmasabb impériumok, császári birodalmak, sőt a szocialista Jugoszlávia és a nagy Szovjetunió is eltűnt, megszűnt. A két Németország egyesült. Katalónia és Skócia független akar lenni. Csak Koszovó nem teheti ezt? Mit szólnánk ahhoz, ha a törökök az itt eltöltött uralkodás 500 évére hivatkozva részt követelnének Szerbiából? Mellesleg már kezdik építeni a Belgrád és Szarajevó közötti autópályát. Különben elhangzott már többször is, de szégyenlősen, hogy bizony sokba kerül nekünk ez a Koszovó, amelyet ennek ellenére nem adunk. Arra viszont nem vagyunk hajlandók odafigyelni, hogy az EU-ba való igyekvés ellenére mind nehezebben jutunk ki az országból, a határátkelőkön mind hosszabb ideig várakoztatnak bennünket. Kivétel talán csak Bosznia-Hercegovina és Macedónia határa.

Főleg az áruszállító kamionok sínylik meg az uniós határok szigorát, nem beszélve arról, hogy Koszovó területére egyáltalán nem érkezhet szerbiai áruszállítmány. A kamionsofőrök helyzete, sőt élete is szinte kibírhatatlan. Az állandó, általában 5-6 órás várakozásokkal kapcsolatban hivatalosan is kiszámították, hogy áruszállító kamionjaink évente körülbelül 24-25 millió órát várakoznak a határátkelőkön. Ebből az következik, hogy a célba érésig egy külföldre igyekvő kamion az utazási idejének 80 százalékát várakozással tölti, és csak 20 százalékát mozgásban. Természetesen azt is ki lehetne számítani, hogy mekkora így a veszteség.

Ennek ellenére mi továbbra is Koszovóval fekszünk és ébredünk. Nem elég, hogy nem adjuk, hanem még azt is megkérdőjelezzük, hogy egyáltalán létezik-e ez a jelenlegi, függetlenné kikiáltott Koszovó. Ugyanis az utóbbi időben még a legokosabb és a legrangosabb politikusok is úgy mondják, hogy úgynevezett Koszovó. Tehát nem is Koszovó, csak úgy nevezik. Nem merném bírálni és helyesbíteni őket, de én úgy vélem, hogy csak a Koszovó Köztársaság az úgynevezett. Maga Koszovó az állandó történelmi és földrajzi fogalom. Mert úgynevezett Európa sincs – esetleg csak úgynevezett Európai Unió.

Nagy Nándor

A jegyzet a Családi Kör 2019. november 14-ei számában jelent meg.