Az új évtizedet sokan inkább borúlátóan szemlélik, különösen a közel-keleti viszályok és a Brexit miatt. Ezen még Merkel „Mutti” sem segíthet, hisz ő már csaknem politikai nyugdíjas.

Nem túl jó

A bécsi Der Standard elemzi a francia, nagy-britanniai és német újévi beszédeket:

„Macron beszéde azt mutatta, hogy a francia elnök teljes mértékben a belső problémákkal – nyugdíjreformmal, sztrájkokkal – küzd. De ennek ellenére mindenekelőtt Európával kapcsolatos dolgokban vág fel, mert ezáltal nagyobb befolyást követel Franciaország számára. Az sem jó, ha Johnson saját honfitársainak évtizedes felvirágzást ígér, nem az EU-ban persze, hanem az EU nélkül – vagy vele szemben. A Brexit-izgalom még nem ért véget. Valójában ez az izgalom az EU jövőbeli belső viszonyairól szóló tárgyalásokkal kezdődik majd csak igazán. Marad Merkel. Vidáman »bátorságra és magabiztosságra« bíztat, az éghajlatváltozást »fenyegetőnek« nevezi, amelynek kezelése »emberi kihívás«. Ez majdnem úgy hangzott, mint amit a nagy migrációs válság előtt, 2015 augusztusában mondott: »Lepjük meg magunkat azzal, amit megtehetünk.« Ami ezt követte, majdnem szétszakította Európát. A 2020-nak jobbnak kell lennie.”

Az optimizmus új évtizede

Az amsterdami NRC Handelsblad ugyanakkor magabiztosan néz a jövőbe:

„Az éghajlatváltozás és a digitalizáció azt jelenti, hogy egy új életmóddal kell kísérletezni. Ez ígéretes a »Roaring Twenties« (Zúgó húszas) években: tele innovációval, változásokkal és izgalommal. A nagy kérdés azonban most az, hogy Európa ezeket a változásokat optimista vagy pesszimista szemmel nézi-e majd. Az optimizmus gyakran kíváncsisághoz és együttműködéshez vezet, a pesszimizmus pedig szűk látókörhöz, protekcionizmushoz. Ezért inkább az optimizmust tartsuk szem előtt. [….] A politikai vezetés kezd konkrétabb lenni. Az új Európai Bizottság éghajlati terveivel a »Green Deal« (Zöld megállapodás) megvalósítására törekszik. A mesterséges intelligencia stratégiája Európa legfontosabb prioritása 2020-ra, és ez egy helyes út. Ám ezek a tervek késnek és továbbra is homályosak – természetesen Kínához képest –, de az általunk megkezdett irány legalább megfelelőnek tűnik.”

Az EU-nak harcolnia kell a stratégiai relevanciáért

A londoni Times az EU-t egy olyan ország szempontjából vizsgálja, amely hamarosan már nem fog az Unióhoz tartozni:

„Az EU az elmúlt évtizedben magabiztosan kezelte azt a hitet, amely arra hivatott, hogy nagyobb szerepet játsszon a világszínpadon. Ma azonban az EU – szétválasztva az egyre magabiztosabb Kína és a kevésbé érdeklődő emberek között, és bizony a még ellenségesebb Egyesült Államoktól – saját stratégiai relevanciájáért harcol. […]  Európa ostrom alatt kezdte az új évtizedet. Nagy-Britannia azt gondolhatja, hogy ehhez már semmi köze. De egy legyengült Európa, amely a nagyhatalmak játszóterévé válik, nem Nagy-Britannia érdeke. És azok a gazdasági meg stratégiai tényezők, amelyek arra késztették Nagy-Britanniát 47 évvel ezelőtt (azaz 1973. január 1-jén, az akkori Európai Gazdasági Közösséghez való csatlakozással), hogy szerepet vállaljon az európai döntéshozatalban, még nem szűntek meg teljesen. Az új évtized kihívása egy robusztus, új együttműködési mechanizmus létrehozását jelenti az Egyesült Királyság és az EU viszonyának megerősítése érdekében.”

Brexit: változatlanul kérdőjelek a brit választások után

A budapesti Élet és Irodalom (ÉS) nevű hetilap szerint:

„A 2019. december 12-i előrehozott választások eredménye egyértelművé tette, hogy az Egyesült Királyság 2020. január 31-én kilép az Európai Unióból, ami hosszú időre meghatározza az ország sorsát. Továbbra is fennmarad viszont a kilépés utáni átmeneti időszakkal és a szigetország EU-hoz fűződő jövőbeli viszonyának rendezésével kapcsolatos bizonytalanság. […]

Az átmeneti időszakban az Egyesült Királyság jogilag az Európai Unió tagja, tehát továbbra is vonatkozik rá az uniós joganyag és az Európai Bizottság joghatósága, de nem vehet részt a döntéshozatalban. […] További szempont lehet az EU 2021-ben kezdődő hétéves költségvetési periódusa. Boris Johnson nem kíván az uniós költségvetéshez történő hozzájárulásként újabb kötelezettségeket vállalni. [….] Az uniós álláspont szerint minden kereskedelem-politikai megállapodásnak a két fél közötti egyenlő feltételeken kell alapulnia […], az állami támogatásokat is beleértve. [ …]

Az új megállapodás főbb elemei között a kereskedelmen kívül a teljesség igénye nélkül a biztonságpolitika, az adatcsere és adatvédelem, az egyetemi hallgatók cseréje, a mezőgazdaság és a halászat is említhető. […] Kizárt, hogy 2020 végéig átfogó, az említett lényeges területekre kiterjedő megállapodás szülessen a két entitás közötti jövőbeli kapcsolatokról. […]

A rendezetlen kilépés következményei ugyanakkor igen súlyosak lennének (a rövid távon várható ellátási zavarok mellett egy számítás szerint tíz évvel később az egy főre jutó jövedelem nyolc százalékkal lesz kevesebb a jelenleginél), mégis ennek van nagyobb valószínűsége. Arról nem is beszélve, hogy rendezetlen távozás esetén is tárgyalnia kell a brit kormánynak az uniós intézményekkel, de jóval hátrányosabb feltételek között. Ezt akarja Boris Johnson? A Brexit-történet folytatódik. Ki tudja, mikor lesz vége?”

Irán nem engedheti meg magának a háborút

A prágai Hospodářské noviny az amerikai–iráni konfliktusról ezt írja:

„Trump és tanácsadói már a kezdetektől fogva egyfajta megszállottságot mutattak Irán felé. De Európából távolra kitekintve valószínűbbnek tűnik, hogy a háború, amelytől mindenki fél, nem fog bekövetkezni. Trump azon döntése, hogy Kászem Szulejmáni iráni tábornokot meggyilkolta, mindenkit annyira meglepett – nem csak az irániakat, hanem még saját tábornokait is –, hogy most óvatosak lesznek a további intézkedéseikben. Iránnak kétségkívül meg kell mentenie becsületét, de az irániak nem engedhetik meg maguknak, hogy nagyobb lépéseket tegyenek, mivel a megfigyelők szerint az ország gazdaságilag most van a legrosszabb helyzetben 1989 óta. Az amerikai haditengerészet számára pedig könnyű lenne meggátolni például a búza és a kukorica behozatalát, valamint az iráni olaj Kínába és Indiába irányuló kivitelét a Hormuz-szoroson keresztül.”

Trump ajándéka az iráni vezetésnek

A norvég Dagbladet nevű bulvárlap ezt így látja:

„Az iráni vezetőség öreg és büszke emberekből áll, akik nem szeretik, ha megalázzák őket. Kászim Szulejmáni meggyilkolásával Donald Trump elnök pontosan ezt az ideget sújtotta. A legtöbb iráni átkozta ezt a gyilkosságot. Csak azt kell megnézni, hogy ki vesz részt manapság az iráni tömegtüntetéseken: ezek nem csupán a feketébe öltözött nők vagy az elhalványult öltözékű férfiak, hanem idősek és fiatalok,  gazdagok és szegények, a rezsim támogatói és kritikusai. A legmagasabb rangú iráni vezető, Ali Hámenei ajatollah jóval halála előtt vértanúnak nyilvánította Szulejmánit. Most egy igazi mártír lett belőle.”

Iránnak gondosan kell mérlegelnie válaszát

A londoni Times a lehetséges következményeket vizsgálja:

„Irán minden bizonnyal reagálni fog, de reakcióját nagyon óvatosan kell mérlegelnie. A szankciók által meggyengített rezsim meg akar tenni valamit, ami elég erősnek tűnik az erő otthoni demonstrálásához, de nem olyan robusztus, hogy provokálja Amerikát egy katonai konfliktusban, amelyet az minden bizonnyal megnyerne. […] Az irániak azt állítják, hogy Washington egy svájci közvetítőn keresztül Teheránnak küldött üzenete az volt, hogy a reakciónak »arányosnak« kell lennie. Mindez arra utal, hogy a régiónak egy ellenőrizetlen háború nem áll szándékában.”

A kilépés Szulejmáni poszthumán győzelme lenne

A londoni Times az iraki helyzetet vizsgálja és így látja:

„Az amerikaiak kivonulása Irakból Kászim Szulejmáni számára posztumusz győzelmet jelentene, és átadná Irakot a teheráni rezsim vitathatatlan uralmának, forradalmi gárdájának és könyörtelen embereinek. Ezenkívül az amerikaiak és szövetségesei megalázó, kényszerített kivonulása károsítaná az »Iszlám Állam« terrorista szervezet elleni küzdelmet. […] Irak továbbra is szétszakadt ország marad. De a vészkijárat felé való rohanás azt jelentené, hogy a régió turbulanciájáért minden felelősséget három ambiciózus bajkeverőre hárítanak: Törökországra, Oroszországra és mindenekelőtt Iránra.”

Európa közvetíteni akar

A belga De Standaard ezt írja Európa szerepéről a közép-keleti konfliktusban:

„A Közel-Kelet instabilitása nemcsak rossz gazdasági hír, hanem azt is jelenti, hogy valószínűleg ismét több menekült fog megkönnyebbülést keresni Európában. A kaotikus körülmények szintén termékeny talajt képeznek, amelyen a terrorista szervezetek ismét működni tudnak majd. Európa már jelezte, hogy folytatja közismert közvetítői szerepét, bár jelenleg sem Irán, sem Amerika nem mutat érdeklődést iránta. […] Nincs más választásunk, mint hogy megpróbálunk közvetíteni. […] Kevés esélyünk van arra, hogy minden követ megmozdíthatunk, de rendelkezünk  meggyőző képességgel és azzal az érvel, hogy Irán nem nyerhet háborút Amerikával szemben. A kérdés itt tehát az, hogy a dühös iráni rezsim képes-e ezeket az argumentumokat elfogadni.”

Berlinnek csak a kritika áll rendelkezésre

A varsói Dziennik Gazeta Prawna bírálja Németországot:

„A német politikusok többsége elítéli az amerikai eszkalációt. De a kritikán kívül Berlinnek nem sok más mondanivalója van. A berlini kormánynak ismét meg kell védenie magát azon vádak ellen, hogy a Szövetségi Köztársaság csak egy statiszta szerepet játszik a nemzetközi politikában. A külpolitikai célok megfogalmazását megnehezíti az a tény is, hogy azokat az intézkedéseket, amelyeket létre kéne hozni, egyre inkább a belső konfliktusok kezelésére használják. Annegret Kramp-Karrenbauer honvédelmi miniszter, aki egyben a CDU elnöke is, októberben bejelentett egy stabilizációs kezdeményezést Szíriában. Mielőtt a szövetségesek ezt a tervezetet tudomásul vehették volna, a tervet a külügyminisztérium, amely az SPD teljes ellenőrzése alatt áll, megtorpedózta. Ezeknek a belső küzdelmeknek eddig kevésbé volt jelentőségük, mert Angela Merkel kancelláré volt a végső szó. A kancellár azonban közeledik politikai nyugdíjkorához, és a külpolitika nagy részét már át is adta a fiatalabb generációnak.”

A NATO részben visszavonul Irakból – Mahdi: Folytatjuk az együttműködést a nemzetközi partnerekkel

A Frankfurter Allgemeine Zeitung így látja:

„A NATO kivonja ötszáz fős kiképző missziójának egy részét Irakból. Ahogyan a szövetség szóvivője kedden lapunknak elmondta, ez egy ideiglenes megoldás a »feszült biztonsági helyzet miatt«. A visszavonulás részleteit biztonsági okokból nem akarta részletezni. Egy másik forrás szerint pedig a katonák és a civilek mintegy felét fogják kivonni Irakból. Ennek ellenére Adel Abdul Mahdi iraki miniszterelnök azt mondta Jens Stoltenberggel, a NATO főtitkárával folytatott  telefonbeszélgetése után, hogy folytatni akarják a »nemzetközi partnerekkel történő együttműködést a terrorizmus legyőzése érdekében Irakban és azon túl«. […]

Annegret Kramp-Karrenbauer honvédelmi miniszter szerint az Iszlám Állam ellen harcoló koalíció Irakban akar maradni. »Nemzetközi közösségként folytatni szeretnénk munkánkat« – mondta a CDU elnöke a CSU regionális csoportjának zárt konferenciáján Seeonban. Az, hogy a külföldi katonák maradhatnak-e az országban, az iraki kormány döntésétől függ.”

Trump vonakodása meglepő

A prágai Lidové noviny dicséri az elnököt:

„Donald Trump elnök, akinek fő jellemvonásai közé tartozik a kiszámíthatatlanság, újra meglepetést keltett. Ezúttal visszafogottságával és ésszerűségével. Az iraki katonai támaszpontok ellen elkövetett iráni támadás után sokan arra számítottak, hogy Trump reakciója kemény lesz. […] De Trump csupán ésszerű igényekkel lépett fel Teheránnal szemben. Többé nem követeli, hogy Irán feladja a régióban gyakorolt összes befolyását, csak arra a megállapodásra tart igényt, amely garantálja, hogy Iránnak soha nem lesznek nukleáris fegyverei. Ha Irán ebben egyetért, hajlandó együttműködni vele. Ha nem, akkor fennáll a szankciók szigorításának a veszélye. Trump visszatért a cukorka és verés-politikára. Reméli, hogy ez majd sikerrel jár, mégpedig gyorsan.”

Trump meggondolatlansága a probléma

A pozsonyi Denník N kritikusabban látja Trumpot:

„Trumpot gyakran azzal vádolják, hogy kevésbé sikeres a külpolitikája, mint elődjéé, Barack Obamáé. De ez nem teljesen igaz. Mert Obama politikájának csak kevés valódi sikere volt. […] Például Irán továbbra is erőteljesen kiterjesztette befolyását és destabilizálta a régiót, miközben Obama nukleáris megállapodása érvényben volt. […] Trump külpolitikájának fő problémája nem az, hogy gyakran keményebben lép fel, mint elődje, hanem az, hogy fellépései egyáltalán nem átgondoltak, és   nincsenek hosszú távú céljai, amelyeket meg lehetne valósítani, és ezáltal a kockázatok meghaladják a várt előnyöket.”