Napok óta izzik a hangulat a közmédiában, leginkább a különböző közösségi fórumokon: hírportálok, blogok és Facebook-profilok kommentszekcióiban. Az ok: Schobert Norbert/Norbi kövér nőket sértő, (sokan úgy gondolják/gondoljuk) szándékosan agresszív és kirekesztő, áltudományos opciókkal manipuláló nyilatkozata (Ha a nők szülés után lefogynának, sokkal kevesebb házasság menne tönkre – mondta, s konkrét „súlykorlátokat” is emlegetett: szerinte egy 58 kilós nő a szülés előtt szexi, bezzeg egy 78 kilós nő, aki „döngő léptekkel” érkezik meg a hálószobába…)
Legszívesebben azonnal reagáltam volna, de bölcsebbnek és hatékonyabbnak tűnt kivárni. Megvártam, amíg fölháborodik és megszólal a magyar értelmiségi közélet azon része is, nők és férfiak, akiket ez az abúzus közvetlenül (vagy látszólag) nem érint, lévén arról szó, hogy maguk, illetve házastársaik sem elhízottak, mi több, kifejezetten ideális testalkattal rendelkeznek; életvezetési stílusuk is példamutató. Várnom azért kellett a közéleti elit e tagjainak – akik a külső, azaz a származási, faji, egzisztenciális, identitásbeli etc. jegyek helyett az erkölcsi és szellemi imperatívuszokat tartják minden értékítélet alapjának – elutasító nyilatkozataira, mert enélkül – esetleg – az érintettség és a feltételezett sértettség miatt hiteltelennek minősültek volna a szavaim: mivel magam huszonötéves korom óta az elhízottak táborába tartozom. Kövér vagyok.
Persze, elmagyarázhattam volna, hogy miért nem vagyok, több okból kifolyólag sem – a testsúlyom és a kinézetem ellenére sem – érintett. Még csak sértett sem. A legegyszerűbb út a kifogás- és igazoláskeresés. Megoszthattam volna egyik olyan képemet, amelyen nem takartam el, tehát látszanak a pajzsmirigy-problémáim külső jelei, esetleg mondhatnám, hogy voltam terhes, szültem és felborult a hormonháztartásom. Ezzel (nem mintha Norbit és potenciális követőit ez különösebben érdekelné) részben elismertem (azaz bűnbánatot tanúsítottam) volna, de ugyanakkor relativizáltam is felelősségemet. De nem teszem, mert valószínű, hogyha nem volnának orvosi magyarázatai (is) az elhízásomnak, akkor is kövér lennék, mint térségünkben minden harmadik nő és minden ötödik férfi. És, természetesen, már a szülésem előtt is teltkarcsú voltam. De leginkább azért járhatatlan ez az út számomra, mert a felelősségemet nem részben, hanem teljes egészében felvállalom. Minden esetben.
Mondhatnám azt, hogy azért sem érint különösebben Norbi ordenáré nyilatkozata, mert életkoromból (ötvenhárom leszek) kifolyólag már nem tartozom ilyen szempontból a „legveszélyeztetettebb” korosztályhoz.
Már rég túl vagyok a családalapítás időszakán és buktatóin: szülni sem, s emiatt elhízni sem fogok még jobban. A házasságom a férjem halálával ért véget, s nem a hálószoba felé tartó – nyilvánvalóan – döngő lépteim miatt.
Mondhatnám azt, hogy a „kivétel”-hez tartozom. Azok közé, akik hendikepjük ellenére sem hajlamosak depresszióra, azaz rend van az agyukban, ezért el tudták fogadni önmagukat: sikertelen kapcsolataik – mert miért ne lennének! – okait sem a testtömegindexükben keresik. Az esetleges támadásokkal (lusta vagyok, unintelligens vagyok, lúzer vagyok, ronda vagyok, tönkreteszem a táj esztétikai képét etc.) szemben pedig meg tudom védeni magam összeszedettségemre, önálló integritásomra és egzisztenciális eredményeimre támaszkodva. Meg nem is úgy alakultak a dolgok, sem esetemben, sem másokéiban, mint ahogy az említett férfiú lópokróc durvaságú és szellemtelen gondolkodása és megnyilatkozásai szerint lennie kellene. Nem igaz, hogy kövérségem miatt nem keltettem fel a férfiak érdeklődését. (Ha az ő és rajongói tábora retorikáját követném, akkor most itt „ágydiskurzus”-t kellene nyitnom: erekcióról és ejakulációról beszéni. Legalábbis szalonképes formában. Az ő stílusukban: felálló faszokról nyilatkozni.)
Felhozhatnék ellenpéldákat mindkét lehetőségre: 120 kilós nőismerősöm példáját, aki jóképű, nálánál fiatalabb férjével él harmonikus házasságban, karriert épített és kiegyensúlyozott családanya.
S ott a másik, aki az elhagyástól való félelmében még elhízott férje mellett is vállalta a fogyással való anyagi és szellemi megpróbáltatásokat: igaz, hogy visszanyerte kislányos alakját, de az életében semmi sem változott. Pontosabban igen: a jelleme. Negatív értelemben. Kicsinyes és megkeseredett lett. Mert elmaradt a katarzis, a lelki jutalom. Nem lett több barátja, nem lett elismertebb sem a pályáján, sem a férfiak körében. Meggyőződésem, hogy Norbi etikai és jellemhiányosságait, durva megnyilatkozásait is – többek között – hasonló lelki kudarcok táplálják.
Mégis, azt hiszem, felesleges sorolni a példák és ellenpéldák garmadát. Nemcsak azért, mert épp ezek mutatják, hogy a kép sokkal összetettebb, mint az ideális testtömegindexnek való meg-, illetve meg nem feleltethetőség eljárása, hanem mert a reakciókból (és különböző felmérésekből) is nyilvánvaló, hogy a magyar társadalom egészéhez képest a „kivétel” épp maga Norbi és a köre. Leegyszerűsítve: a magyar férfiak többsége mégsem gondolja azt, hogy a szülés után, vagy bármikor elhízott felesége/kedvese méltatlanná válna a szerelmére. Hisz nem annyira üreslelkű (és ehhez nem kell különösebb iskolázottság, csak természetes intelligencia), hogy azt hihetné, a testi és a lelki vonzalom csak csupán fizikai kontaktus eredménye, s nem az agyban dől el nagyobb részt minden. Az egészséges gondolkodású (és a tényleges valóságban, tehát nem a celebvilágban élő) emberek (függetlenül attól, hogy milyen testalkatúak, milyen életvezetésűek és milyen képzettségűek) azt is tudják, hogy nincs garancia: az egészségtudatos, sportos, „Norbi-ideális” életrend sem százszázalékos recept arra vonatkozóan, hogy az ember nem kerül súlyos helyzetbe, magatehetetlen állapotba, s megtörténhet az is, hogy – a Norbi-féle felfogás szerint: megvetésre érdemes – mázsás, bálnatestű házastársa lesz az, akire még a legalapvetőbb fizikai szükségletei elvégzéséhez is támaszkodnia kell. Például pelenkacserénél.
Ha a Norbi-féle logika szerint élnénk, akkor emberek nagy tömegei kerülnének családjukból az utcára, számkivetett helyzetbe, miután koruk vagy bármilyen betegségük (inkontinencia, különböző protézisek, sztómazsák viselése, demencia) miatt elveszítik szexuális vonzerejüket, sőt, a nemi életre való képességüket is.
Reagálni – nem reagálni
Schobert Norbert/Norbi, valószínűleg, elfogadta azt a marketing-tanácsot, miszerint az agresszív ráhatás (a megszégyenítés, a kirekesztéssel való fenyegetés, a testképrombolás) is hatékony lehet, s a negatív reklám (ha felkavarod az állóvizet és sokan beszélnek rólad) is reklám. Más kérdés, hogy ami rövid távon sikeres, hosszú távon az ellenkezőjébe fordulhat (számos példa van erre a történelemből: agresszív propaganda, tiltások és megtorlások, a prohibíció katasztrófái).
A fentiek miatt a közéleti emberek közül sokan vélik úgy, hogy nem szabadna ilyen nyilvánosságot kapnia egy arrogáns, pénzéhes és érzelmi intelligenciahiányos ember és gazdasági vállalkozása reklámfogásának. Mert eléri a célját. Ezt akarta. Hogy beszéljenek róla. Mások, leginkább a kisemberek, úgy gondolják, nem kell beleszólniuk abba, ami nem érinti őket (mert nem kövérek!), vagy ha igen, akkor jobb, ha hallgatnak, mintsem felhívják hiányosságaikra a figyelmet. Vagyis belenyugszanak maguk és mások diszkriminálásába. Vállalják az áldozatszerepet, s ha van érintett hozzátartozójuk, pl. kövér a gyerekük, akkor ezt hagyományozzák rájuk is.
Pedig a hallgatás nemcsak kívülállást jelent, hanem beleegyezést is. Számos kataklizma forrása és gonosztett cinkostársa volt már a világon.
Ne bántsd mások édesanyját!
Furcsa módon, a fenti axiómát egy, a nyelvművelésről szóló diskurzus során hallottam először. A szakemberek felhívták ugyanis a figyelmet arra, hogy milyen káros lehet pl. kis- vagy iskolás gyerekeket tájszólásuk, illetve beszédbeli vétségek (pl. suksükölés) miatt gorombán leszólni, erőszakosan javítani. Az ember ugyanis elsődlegesen az édesanyjától tanul meg beszélni, családi körben tesz szert nyelvi kompetenciákra. S ha a tájszavak, a népi kifejezések, vagy az „eztet-aztat” miatt kinevetjük, közvetve azt is mondjuk neki, hogy az ő anyja alkalmatlan, műveletlen, buta.
Ennek példájára: képzeljük el azt a – még nem kiforrott lelki integritással rendelkező – gyermeket, akihez eljutnak és elhiszi a Norbi-féle (negatív) diskurzus tartalmait. És azzal szembesül, hogy az ő édesanyja, mert túlsúlyos (és egyes statisztikák szerint, minden harmadik magyar nő ilyen!), szeretetre érdemtelen. Hiszen az apja sem szereti!
És a fordítottja! Ha a gyermek kövér. Többen megszólaltunk (én a Családi Körben írtam róla) akkor is, amikor Schobert Norbi a kövér gyerekeket vegzálta a közösségi hálón közzétett posztjaiban. Akkor sem kért bocsánatot. A kövér gyerekeket fogyatékosnak, a szüleiket hanyagnak, nevelésre alkalmatlannak minősítette. Az akkori ügy nem keltett a mostanihoz hasonló nagyságú felháborodást, mert a bejegyzésben (saját gyerekei képéhez viszonyítva) ellenpéldaként bemutatott gyerekek szemmel láthatólag a társadalom perifériájára szorult etnikai és társadalmi osztályba tartoztak. Nekem az járt a fejemben akkor is: hogyhogy nem érzi ez az üreslelkű, empátiaképtelen férfi, hogy azok a gyerekek is valakinek az édes gyermekei, sőt, lehet, hogy a büszkeségei. Mert kövérek ugyan, de lehet, hogy nagyon szépen tudnak énekelni, jó tanulók, vagy semmiben sem tehetségesek (igaz ugyan, hogy ez szinte lehetetlen: „mindenki tud valamit, senki sem tud mindent!”), de őszinte szeretettel ragaszkodnak a (kövér) édesanyjukhoz! És ha nem ragaszkodnak? Akkor is. Mert az szülő ilyen. Ezt jelenti szülőnek lenni.
Létezik, hogy egy maga is apa, többgyermekes szülő nem tudná azt, hogy a gyereket feltétel nélkül szeretjük? Ha fogyatékos, ha csúnya, ha kövér, ha meleg, ha bármi. Lehetőségeinkhez mérten megpróbálunk segíteni (mert a segítség, sajnos, anyagi alapú a mi térségünk társadalmaiban!), de soha nem érezzük azt, s a gyerek is tudja, hogy sohasem következhet be, hogy nem szeretjük.
(Egyébként: a rossz példamutatásom ellenére sem kövér, teljesen átlagos testalkatú a gyerekem. Már nagyrészt kiforrott egyéniség, ezért attól sem kell tartanom, hogy a média részéről ért negatív hatások miatt, a túlsúlyom okán, elfordulna tőlem. De nem hallgathatok, mert a hallgatás beleegyezés a rosszba.)
S mi van Norbi családjával?
Több közéleti ember (pl. Szentesi Éva, Péterfy-Novák Éva) is felhívta a figyelmet arra, hogy nem szabad ugyanolyan diskurzushoz folyamodnunk felháborodásunkban, mint amit Schobert Norbert engedett meg magának. Többen ugyanis alpári célzásokat tettek Norbi genitális sajátosságaira (a farka méretére!), feleségét „múmiá”-nak, „lópofájú”-nak minősítették, gyermekeiket pedig szánták érzelmi elhanyagoltságuk és a rájuk telepedő szülői kényszer miatt.
És tényleg. Ezt evidenciaként kellene kezelnünk.
Ugyanakkor Norbi (s valószínűleg: Réka is) tisztában kellett legyen azzal, hogy negatív reklámkampányuk mellékhatásaként kiteszi a családját ilyesfajta támadásoknak, sértéseknek és megszégyenülésnek. Nyilván ezt szükséges rossznak, „kollaterális” áldozatnak minősítette. Azt mondta, hogy ennek ellenére megéri, mert a haszon nagyobb lesz…
Az egészségvédelmi aspektusok valósága!
A jóléti társadalmak embere kövér. Magyarország az élen áll lakossága elhízottsága tekintetében. Ez tény. Megoldást igényel. De csak a valós tendenciákat és tudományos igazságokat figyelmen kívül hagyók, a tudatlanok gondolhatják úgy, hogy bármilyen agresszió eredményt szül. Mert nem.
De azt gondolom, Schobert Norbit és brancsát nem is érdekli az egészségvédelem, a prevenció. Minden tettük gazdasági orientáltságú.
A segítésnyújtásnál ugyanis maga a program és a küldetéstudat az elsődleges tényező: a szándék. Ami volontőr alapú. A túlsúlyos embereken segíteni szándékozó ugyanis tiszteli, felkarolja és nem megalázza páciensét, a segítségkérőt. Nem elveszi tőle sok vagy kevés pénzét, hanem ad neki (alapítványokba, programokba fektet), hogy lehetővé tegye rehabilitációját.
A legfélelmetesebb és a legromlottabb mozzanata a Norbi-ügynek az, hogy valójában nem is a kövérek ellen irányul támadása. A kövéreket, túlsúlyosakat, elhízottakat Norbi már „leírta”: menthetetleneknek minősítette. Nem is akar rájuk hatni. Norbi a lelkileg instabil nőket célozta meg. A depresszióra és az önképrombolásra hajlamosakat. Azokat, akiknek nincs annyi önbizalmuk, hogy elhiggyék és felmérjék, házasságuk nem azért ment vagy megy tönkre, mert nem felelnek meg a kívánatos nőről alkotott közmegegyezéses ideálképnek. Gondolatmenetük egyrészt önbecsapás, egérút a valósággal való szembenézés elől, hiszen sokkal könnyebb azt mondani, hogy azért hagyott el a férjünk, mert a szülés után nem tudtuk visszanyerni lányos alkatunk, mint beismerni, hogy az imádott férfi elhagyott, nem szeretett, vagy a házasságunk eleve nem működött. Másrészt bűntudatot kelt, s arra sarkall egyeseket, hogy beálljanak Norbi boltjába. Hogy legalább magukat megnyugtassák: ők megpróbálták, mindent megtettek. Értsd: Norbi termékeit is megvették és fogyasztották. Tehát, látszólag, minőségi életet éltek.
Csakhogy a minőségi élet alapfeltétele a gondolat- és lelkiismereti szabadság. A szuverén döntéshozatal. Még az is, hogy – ha ezzel nem befolyásolok károsan másokat – ha nem akarok, akkor nem felelek meg a kívánatos nőről alkotott ideálképeknek, beleértve minden egészségügyi hozadékát a dolognak.
Ha rendeztem saját szociális és társadalombiztosítási kötelezettségeimet, pl. rendszeresen fizetem a betegbiztosításomat, külön egészség- és életbiztosításokat kötöttem (ha ennek megfelelően nem hozom majd nehéz helyzetbe sem a közösségi intézményeket, sem a hozzátartozóimat!), akkor legyen a sorsomról való döntés a saját akaratom! Ha nem félek attól, hogy a kövérségem miatt bármikor, akár most, vagy holnap is meghalhatok, akkor abba senkinek, talán, csak Istennek van beleszólása!
