Ideiglenes kiszabadulás a szellemi nyomorból

Szokásomtól eltérően ezúttal elsősorban a „csak a szépre emlékezem” szellemében írok a 2019. esztendő utolsó hónapjának néhány élménygazdag kulturális eseményéről. Azokról, melyek lehetővé tették mindazoknak, akik nem akarnak belesüppedni a politika és pénz dirigálta, csőlátásra kényszerítő valóságba, s ha csak ideig-óráig is, de szeretnének kiszabadulni a szellemi nyomorba taszítottság szorításából.

Tanultam is ezekből a rendezvényekből, de megerősítést is kaptam világlátásomra vonatkozóan, miszerint az elembertelenedés hathatós ellenszere nem a mondvacsinált, hanem a hiteles kulturális eseményekre való emlékezés lehet, éppúgy, mint a mai kilátástalanságot generáló állapot, helyzet feltárására való igyekezet, mivel a változtatás szükségességének felismerésében az első lépés a kimondott szó.

Bosch+Bosch 50 és A lemezjátszás története és a hanglemezek aranykora

A Szabadkai Városi Múzeum két kiállítását szeretném megemlíteni első helyen. A november végi Bosch+Bosch 50 címet viselő, performance-szal egybekötött tárlat az 1969. augusztus 27-én Szabadkán megalakult Bosch+Bosch Csoport tevékenységéről emlékezett meg szépszámú érdeklődő előtt.

A kiállítás különféle szegmenseinek megértését a mai publikum számára egy szövegválogatás segítette/segíti az alkotócsoport folyóiratokban napvilágot látott elméleti és ismeretterjesztő írásainak reprint kiadása révén. A művészeti kísérletek mai művelői és hordozói számára a kiállítás alkalmat nyújt arra is, hogy az egykori innovatív és neoavantgárd művészeti folyamatokban felismerjék és nyomon kövessék az előzményekként is felfogható, máig ható, ötven évvel ezelőtt kibontakozó irányokat, törekvéseket.

A népszerű kultúra egyik jelenségének, tárgyi emlékének felfedezését teszi lehetővé a múzeum egy másik, decemberi kiállítása, amely Viktorija Šimon Vuletić munkáját dicséri, s amely A lemezjátszás története és a hanglemezek aranykora címet kapta.

A hangot megörökítő szerkezetek, mechanizmusok a 19. század utolsó negyedében nagy népszerűségre tettek szert. Kezdetben ez az organetta és a polyphon nevű zenedoboz volt. Ez utóbbi kiállított példánya a múzeum tulajdonát képezi, míg a kiállítás anyagának jelentős részét a belgrádi Műszaki és Tudományos Múzeum, a Szabadkai Történelmi Levéltár, a Szabadkai Városi Könyvtár meg a Zeneiskola gyűjteményei biztosították. A gazdag kiállítás megtekintője az Edison-féle fonográf számos változatát megcsodálhatja, csakúgy, mint a különböző korokban készült lemezjátszókat, lett légyen azok tölcséresek vagy éppenséggel forgótányérral, esetleg kürt hangszóróval ellátottak, illetve a – főleg 1910 és 1930 között gyártott – beépített lemezjátszóval ellátott szekrények egyike. A hordozható gramofon népszerűségét az 1920-as évek hozták meg: státusszimbólum lett.

A kiállítás egy valóságos, látnivalókban bővelkedő kulturális utazásra csábít. A díszes hanglemeztároló dobozok, gramofontűdobozkák egy kisebb gyűjteménye is látható a kiállításon. De ami széles mosolyt csalt az arcomra, az nemcsak a sok általam is ismert lemezborító volt, hanem Nenad Ražnatović Az arcok végtelen játéka című kiállításából itt prezentált, derűt keltő válogatás. A vinyllemezekre festett hangulatos, szívderítő és sokszínű arcvilág láttán a kiállítás megtekintője pozitív gondolatokkal felvértezve lesz képes kilépni az őt körülvevő, gyakran csüggedésre késztető jelenvalóságba. Mert ahogy Goran Zivanović katalógusbeli írásában olvasható: „A múlt ajtaját néha ezért is ki kell nyitni, hogy jobban átláthassuk a jövőt.”

A paripási zeneszerző és karmester

Körülbelül harminc évig éltem Újvidéken, mielőtt Szabadkára költöztem volna. Férjem halála után kéthetenként jártam haza, Zomborba, meglátogatni ugyancsak egyedül maradt édesanyámat. Az utolsó tíz évben nem Radnóti Miklós lábnyomát követve, Kulán, Cservenkán keresztül vezetett az utam, hanem a tartományi fővárosból Hódság felé kanyarodtam. Történt egyszer –akkor nem jelentett veszélyt, ha az ember felvett egy autóstoppost –, hogy az egyik község kijáratánál egy jólöltözött, markáns arcú – balkáni?! – fiatalember stoppolt, hát szokásomhoz híven felvettem. Már nem emlékszem, útközben mi mindenről beszélgettünk, de Paripáshoz – Ratkovo – közeledve a szántóföld közepette egy romos templomot vettem észre, s a fiatalember már mondta is: „Az egy sváb templom.” Én meg, mint afféle tanárember – szakmai deformáció! –, rögtön kijavítottam őt, mondván, az nem sváb, hanem katolikus templom. Az esetet el is felejtettem, mígnem három-négy évvel ezelőtt a Bácsmegyei Naplót böngészve ráfutottam egy hírre, amely arról számolt be, hogy Eisemann Mihály, a neves zeneszerző és karmester meglátogatta szülőfaluját, Paripást (Patrabuty/Parabutsch). Arról volt tudomásom, hogy Ábrahám Pál apatini születésű, na de hát hogy még egy jeles operettszerzővel büszkélkedhetünk, arról igazán nem volt tudomásom. Éppen ezért, amikor a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának 2019. évi utolsó bemutatójáról kiderült, hogy az a Fekete Péter lesz, Eisemann Mihály 1943-ban készült operettje, első gondolatom az volt, hogy vajon tudja-e a nagyközönség, hogy kit tisztelhet a zeneszerzőben.

A Mezei Zoltán rendezte, lélegzetelállító tempót diktáló előadás – mindössze hat kiváló szereplővel: Fülöp Tímea, Pámer Csilla, Sziráczky Katalin, Baráth Attila, Hajdú Tamás, Ralbovszki Csaba – már az első percekben jókedvre derítette a nézőket, én pedig közben azért is szurkoltam, hogy kitartson ez a fergeteges, ötletgazdag színpadi játék, amely a teljes siker titka is egyben. Jólesett hallani a nézőtéren felhangzó önfeledt kacagást egy-egy mulattató, bohókás jelenet lepergése után. Jólesett hallani az ismert melódiákat, melyekről feltehetően sokan nem tudták, hogy ebből az operettből valók, s pláne azt, hogy szűkebb pátriánkban született a szerzőjük. Ádvent utolsó hete lévén, amikor mindenki igyekezett az öröm ünnepére ráhangolódni, jó szolgálatot tett a Fekete Péter bemutatója. Nem maradt el a hosszú vastaps sem, a nézőtérről távozók arcát pedig beragyogta a mosoly. Régen láttam Szabadkán ennyi jókedvű embert. Többen meg is jegyezték: most már jöhetnek a karácsonyi ünnepek. Én meg azon filóztam, miért tartják az utóbbi időkben majdhogynem bűnnek a nevetést? Romhányi Ibi, színjátszásunk egykori nagyasszonya mondta nem is egy alkalommal: amikor egy társadalom beteg, krízisben van, nagy szükség van a jókedvre derítő színházi előadásokra is. Nagy szolgálatot tehetnek a társadalom „megegészségesedésének” az útján. Milyen igaza volt!

Gusztáv a hibás mindenért

Míg a népszínházi produkció egyben egy jó értelemben vett hagyománykövető előadásként mondott búcsút a 2019. esztendőnek, addig a Kosztolányi Dezső társulata a mindig megújulni képes rendező, Kokan Mladenović dirigensi pálcájának irányításával egy ízig-vérig korszerű, a fekélyekkel teli mai kort kiveséző, ízeire szedő produkcióval mutatott rá arra a fertőre, amelyben itt, a 21. század elején él a tömegember, aki nemcsak elszenvedője, de létrehozója, életben tartója is annak a posványnak, amelyben élünk. A Gusztáv a hibás mindenért már nem a Jankovics–Dargay–Nepp hármas kitalálta egykori kisember karaktereként csetlik-botlik a világban, hanem a Hamvas Béla-i értelemben eldologiasodott világ tömegembereként, és ettől lett olyan félelmetes a produkció. Nemcsak megmutatta a személytelenségbe szorult, akarat nélküli, minden oldalról rugdosható ember szánalmas alakját, de előrevetített egy olyan jövőképet is, mely ennek a tömegállapotnak következményeként pontot tesz az ember istenképére teremtettségének a végére, és a benne megnyilvánuló szabad akaratnak, annak az akaratnak, melyet Isten sem akart korlátozni. Az előadás, melyet Búbos Dávid, Kucsov Boris, Mészáros Gábor, Mikes Imre Elek és Szorcsik Kriszta realizált, mestermunka. Az egyre halkuló kezdeti nevetés pedig arra figyelmeztet, hogy bőven van miről elgondolkodnunk arra vonatkozóan, hogy hol és hogyan élünk, s milyen jövőt szeretnénk.

A karácsonyi ünnepekre való ráhangolódást segítette a Csáth-kör versmondó estje, melyre a Szabadkai Városi Könyvtár dísztermében került sor. Horváth Emma szavalóinak meg a Zeneiskola zongora szakos diákjainak léleksimogató, szeretetközvetítő produkciója megadta az alaphangulatát a Megváltó érkezése feletti örömünnepnek.

Újra bebizonyosodott: a kulturális értékhordozók sok ártalmas befolyást háríthatnak el az emberi élet portájáról.

Káich Katalin

Az írás nyomtatott változata a Családi Kör hetilap január 16-ai számában jelent meg.

Nyitókép: Gusztáv a hibás mindenért