Végel László Kossuth-díjas író, drámaíró volt a szabadkai VM4K csütörtök esti vendége, akivel Lovas Ildikó József Attila-díjas író és Urbán András rendező, a Kosztolányi Dezső Színház igazgatója beszélgetett.
Az est elején a szerző legutóbbi, Temetetlen múltunk című önéletrajzi regényéből olvasott fel részletet. A műveit jellemző vezérgondolatról újságírói kérdésre így nyilatkozott:
– Ez egy nehéz kérdés. Én minden új regényt egy új gondolattal kezdek, de amikor a kritikusokat olvasom, akkor látom, hogy mégis volt vezérideám. Elég sok magyarországi, vagy belgrádi, zágrábi kritikus foglalkozott hosszabban velem. Az egyik azt mondja, – amit idéztem is – hogy valahol a műveimben azt írom, hogy hogyan lett a Svejkből Don Quijote: az egyszerű ember hogyan válik egy pillanatban hőssé. Ez természetesen főleg a Balkáni szépségre vonatkozik. Keveset írok az értelmiségről. En kalauzokról, mesteremberekről írok, mert úgy érzem, azok a napjaink igazi hősei és nem az értelmiségiek, tehát én sem. A másik, ami a műveimben benne van, az a sorsnak a sokértelműsége – hogy nem lehet senkit egy dologra redukálni. Az önéletrajzi regényemben is arról írtam, hogy én is az ellentmondásokkal vívódok állandóan, de azt hiszem hőseim is, főleg a Balkáni szépségben. Tehát mondhatom azt is, hogy én az ellentmondások énekese vagyok. Egy másik kritikus meg azt mondta, hogy az Újvidék énekese. Szóval máris kiderül, hogy sokféle dolog van – mondta Végel.
Az est során Végel László többször is felvetette az identitás és az elvándorlás kérdését. Saját identitásáról egyik naplójegyzetében azt írta, hogy megunta a különböző címkéket (urbánus, népies, kozmopolita, nacionalista stb.) és jegyzetét úgy fejezte be, hogy lehet, hogy „urbonépi”, vagy „kozmopolita-nemzeti”, de legszívesebben azt mondja magáról, hogy újvidéki. Az elvándorlással kapcsolatosan Végel azt mondta, nem ítéli el azokat, akik elmennek, de ez a folyamat szerinte drámai.
– Kínoz az a gondolat, – a Temetetlen múltunkban le is írtam – hogy a postás az utolsó magyar, aki válaszol az eltávozó gyerekek leveleire, akik a szüleiknek írnak, de azok már nem is élnek és házaik is romokban vannak. Szóval nagyon félek, hogy egyfajta agónia kezdetének vagyok a tanúja. Én ennek nem örülök – fogalmazott Végel László.
Lovas Ildikó, rámutatott, hogy ő már újvidéki diákévei alatt sem mindig értett egyet Végellel, amikor a Katolikus portán, vagy a Telepen szerveztek esteket, ugyanakkor viszont a párbeszéd és a kíváncsiság nem felülírható dolgok:
– Végel László a kritikai szellemet említette. Én nem annyira a kritikai szellemre gondolok, hanem arra, hogy akár emberek, akár művek egymással polemizáljanak a nézeteikről, meggyőződéseikről, szenvedélyeikről. Az alkotó emberek ilyenek Semmi nem írhatja felül a kíváncsiságot. Tehát itt nem az egyetértésről van szó. Itt sokan nem is értettek egyet azzal, amit Végel László állított. Mondjuk én ismerem a műveit, az alkotó tevékenységét, nekem ilyen szempontból nem volt nehéz követni az ő gondolatmenetét. Nem egyetérteni kell, kíváncsinak kell lenni a másik emberre – mondta Lovas Ildikó, aki szakmai szempontból Végel munkásságában a következetes következetlenséget tartja izgalmasnak, vagyis azt, hogy képes önmagának ellentmondani.
Vannak olyan élő írók, akikkel egészen jó együtt dolgozni – ilyen például Lovas Ildikó, vagy Végel László, mondta Urbán András:
– Ők nem másznak bele abba, ami a színpadon történik, de közben folyamatosan egy szellemi hátteret biztosítanak az idő alatt, amíg dolgozunk. Azt gondolom, hogy ami nagyon fontos, épp mondjuk Végel esetében, hogy egy eszmeiségben, szellemiségben találkozzunk. Mondatai – vegyük példának a Neoplantát – akár más kontextusba, más szituációkba is kerülnek, de végül is az igazsága ugyanaz marad. Evidens, hogy egyfajta nyersanyagként nyúlunk hozzá, nem partitúraként, amit levezénylek, vagy lejátszik valaki. Fontos, hogy ezeken a mondatokon, műveken, vagy bizonyos egységeken keresztül próbál meg az ember eljutni bizonyos – ha úgy tetszik – igazságokig, értékekig, vagy fölismerésekig – mutatott rá Urbán.