Két dolgot fogadtam meg huszonévesen: az egyik, ha lesz saját autóm, és egyedül utazom, az út szélén várakozó, vagyis stoppoló személyeket mindig fel fogom venni. A másik pedig, hogy minden esetben, még akkor is, ha nagyon nehéz, a humort hívom segítségül, mert korábban és ma is helyénvalónak érzem Királyhegyi Pál író, humorista gondolatát, mely szerint: Akinek van humora, az mindent tud, akinek meg nincs, az mindenre képes.

Törökkanizsa központjában egy férfi várakozott a buszra, de közben stoppolt is. Mivel éppen nem volt az autóban beszélgetőtársam, és a fiatalkori ígéretem is bevillant, azonnal megálltam, ő pedig beszállt.

„Tizenöt autó ment el mellettem úgy, hogy csak a sofőr ült benne, de még felém sem néztek” – közölte a férfi, akit én hatvanöt év körülinek gondoltam, de kiderült, hogy hetvenhét éves, és azért utazik, hogy kölcsönt rendezzen az egyik bankfiókban. Hogy előttem senki nem állt meg, annak tudta be, hogy bizalmatlanok az emberek, inkább mennek egyedül, minthogy valakit beengedjenek az autójukba. Szóba kerültek az építkezések az országban, amelyekről elmondta, hogy támogatná őket, ha nem tudná, hogy ezeket azért erőlteti az államvezetés, mert közben tömhetik a zsebeiket, s a munka, amit elvégeztetnek, silány minőségű. Példának a 10-es közúti folyosón levő egyik szakaszt hozta fel, ahol a Predejane-alagút előtt ötven méter hosszan megsérült a támasztó szerkezet, amelynek a teljes hossza 725 méter, s ez a támfal másnap le is omlott.

„Egyik barátom fia éveken át nem kapott munkát, belépett a hatalmon levő pártba, nem sokkal később igazgatóhelyettes lett, kiváló a fizetése, kevés a felelőssége. Mondtam is a haveromnak, legalább te ne szidd a rendszert, hisz ha nem látnád, ennek a velejéig romlott rendszernek köszönhetően lett a fiadnak munkája – mesélte, s hozzátette: – Tudod, mi, szerbek azt gondoljuk magunkról, mi vagyunk a mennyei nép, mindenki más meg hülye…”

A bank előtt szállt ki, s búcsúzáskor megkérdeztem, hogyan jut haza, mivel a tömegközeledés nincs éppen csúcsformában ezen a területen. Erre azt felelte:

„Csak találok még egy ilyen becsületes képű magyart, aki majd megáll…” – és miközben ezt mondta, elmosolyodott, majd további jó egészséget kívánt.

Kóstoljuk meg a pudingot!

Megszoktam már, hogy mikor a szerb tájékoztatási eszközök nagy dérrel-dúrral beszámolnak olyan fejlesztésekről, változtatásokról, amelyek a hétköznapi emberek életét igyekeznek könnyebbé tenni, akkor pár nappal később, mikor az ember a gyakorlatban is szeretné alkalmazni a könnyítést, kiderül, nem működik a rendszer, valami hiányzik, így marad a régi, bevált út, amely hosszabb, de legalább biztosabb, és a polgár már ismeri a folyamatot. Minden újítás során akkor derülnek ki a dolgok, a rendszer hibái, amikor élesben teszteli az ember. Olyan ez, mint a puding, aminek az evés a próbája, s amíg nem kóstoljuk meg, hát ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, ízlik-e majd nekünk a desszert.

Mivel mintegy másfél évvel ezelőtt a miniszerelnök bejelentette, a jövőben, ha valaki az egyik állami szervtől úgy tud igazolást kapni, hogy ahhoz egy másik állami szerv által kiadott dokumentumot is mellékel, akkor nem kell egyik helyről a másikra bandukolnia, ne adj isten, utaznia, hanem az adminisztráció már olyan szinten van Szerbiában, hogy az intézmények kapcsolatban állnak egymással, és a polgár helyett az ügyintéző feladata lesz a másik igazolás begyűjtése.

Mivel egy olyan igazolásra volt szükségem (A dokumentum), amelyet X állami szerv ad ki azután, hogy Y állami szerv kiállít nekem egy B papírt, úgy döntöttem, most következhet a puding megkóstolása, vagyis a rendszer működésének vagy működésképtelenségének próbája.

Persze az ember, ha maholnap negyvenéves lesz, már nem megy fejjel a falnak, hanem előtte telefonon érdeklődik, mire számíthat. Nos, X állami szervben még végig sem sikerült mondani teljesen a mondanivalómat, s a kérdésem közelében sem jártunk, amikor az ügyintéző közölte, forduljak bizalommal egy másik városban található Z állami szervhez, mert ott majd segítenek. Persze engem sem kell félteni, láttam én már fán baglyot, nem is egyszer, így telefonos erőszakot alkalmazva megkérdeztem, hogy a formanyomtatványt és a befizetőlapot átadhatom-e az ő kirendeltségükben. Ez így nézett ki a gyakorlatban:

– Az általam begyűjtött dokumentumokat ugye átadhatom önöknek? – kérdeztem, amire az volt a válasz, hogy:

– És?

Nem mondtam, csak gondoltam magamban, na, látja, máris előrébb vagyunk, mivel ez az és magában foglalta a megerősítést, viszont a java még hátravolt, mivel ki kellett derítenem, hogy az Y állami szerv B dokumentumját nekem kell-e kikérnem, és azért fizetnem mintegy hétszáz dinárt, vagy ezt ők intézik, és nekem ezért semmit sem kell fizetnem. Itt a válaszban már nem volt semmilyen ellentmondás megtűrése, ha ez a válasz érdekel, akkor legyek szíves kérdezzem meg Z állami szervet.

Négyszer csörgettem végig a hívást, mire az ötödikre felvette egy kedves női hang, aki a kérdésemre azt válaszolta, hogy ne náluk, hanem X állami szervezetben érdeklődjek. Ilyenkor már Asterix tizenkét próbája jut az ember eszébe, azok közül is az, amikor a gall hősnek és barátjának, Obelixnek egy A38-as igazolványt kell beszereznie a bürokrácia útvesztőjében, ahonnan csak úgy találhat kiutat, ha a saját fegyverét fordítja a bürokrácia ellen.

– És Ön hogy tudja, kinek kell beszerezni az Y állami szerv B dokumentumát ahhoz, hogy X állami szerv kiadja nekem az A dokumentumot?

– X állami szervnek kellene.

– A kellene ebben az esetben azt jelenti, hogy a törvény szerint nekik kell?

– Igen, de csak akkor, ha az ügyfél kérelmezi.

Szóval itt van a kutya elásva, hogy az állami szervek önként azért nem ajánlják fel a számukra pluszmunkát jelentő feladatot, ami a kötelességük lenne, de ha valaki kérvényezi, akkor nincs apelláta.

Amikor ez kiderült, felgyorsultak az események: formanyomtatvány kitöltése, befizetés a postán, és már meg is jelentem személyesen X állami szervben, ahol az ügyintéző átnézte a papírokat, látta, Y állami szerv B dokumentuma hiányzik, de elém tett egy papírt, amelyre két aláírást kért, s közölte, majd ők kikérik a hiányzó dokumentumot, elküldik az összes papírt Z állami szervnek, amely postán küldi majd az igazolást.

Minden pontosan így történt, hat nappal később ott volt a postaládában az igazolás. Tanulság? Tájékozódjunk, legyünk kitartók, és amikor már reménytelennek tűnik a helyzet, akkor nézzük a dolog humoros oldalát, és nevessünk egy jót, mert a rendszer csak akkor működik, ha látja, hogy nem tud bennünket felbosszantani.