„Egy, csak egy leány van talpon a vidéken…” (Arany János után szabadon)

… de az sem olyan (hiába tartalékos őrnagy Tulsi Gabbard), akinek bármilyen esélye lenne a Demokrata Párt elnökjelölti posztjára. Elizabeth Warren, az utolsó előtti nő csütörtökön szállt ki a versenyből: Amerika még mindig nem érett meg arra, hogy egy nőt válasszon elnökké. Miért?

A sokkal inkább hagyománykövető társadalmak évtizedekkel megelőzték az Egyesült Államokat. Indira Gandhi 1966-ban, Golda Meir 1969-ben, Margaret Thatcher 1979-ben, Milka Planinc 1982-ben (a szocialista országok közül csak a volt Jugoszláviát vezette valaha is miniszterelnöknő), Benazír Buttó (Pakisztán) 1988-ban került az állam vagy a kormány élére.

A nagy amerikai pártok bármelyike négy évvel ezelőtt állított először női jelöltet, aki ráadásul sokkal felkészültebb és tapasztaltabb volt, mint ellenfele. Hillary Clinton évekig a világ legnépszerűbb női közéleti szereplője volt. Mihelyt azonban elindult az elnöki tisztségért, politikai ellenfelei olyan karaktergyilkos hadjáratot indítottak ellene, ami még saját pártjának egyes rétegeit, helyenként még a feminizmus képviselőit is elfordította tőle.

Az idei elnökválasztás demokrata párti jelöltségéért két tucat politikus és három milliárdos között hat nő is indult (a fenti képen balról jobbra): Tulsi Gabbard hawaii képviselő, Elizabeth Warren massachusettsi szenátor és harvardi jogászprofesszor, Amy Klobuchar minnesotai szenátor, volt államügyész, Kamala Harris kaliforniai szenátor és volt államügyész, Kirsten Gillibrand New York-i szenátor és volt lakásügyi jogász, valamint Marianne Williamson életminőség-harcos sikerszerző és humanitárius aktivista.

Közülük legalább hárman felkészültebbek, mint a férfijelöltek túlnyomó többsége. És mégis… A szuperkedd után csak két korosodó férfi, a 77 éves Joe Biden és a 78 éves Bernie Sanders maradt állva. Kettejük közül az egyik lesz az, aki novemberben megmérkőzik a hatalomért az addigra 74 éves Donald Trumppal.

Vajon miért képtelen Amerika egy nő mellett letenni a voksát? Egyetlen eset, 2016 kivételével, még a demokrata oldalon is?

A Hillary-ellenes hisztériát politikai okokkal magyarázták, és ez részben meg is felelt a valóságnak. Noha ő így is majd három millióval több szavazatot kapott, mint a győztes, aki csak a vidékies, alacsonyabb végzettségű lakossággal rendelkező államokat preferáló föderációs játékszabályok miatt győzhetett.

De az idén induló nők között volt radikális, mérsékelt és konzervatív jelölt, urbánus és vidékies, politikus és kívülálló, veterán és pacifista egyaránt. Közülük legalább hárman jobban szerepeltek az eddigi 11 tévévitában, mint az összes férfijelölt. Olyannyira, hogy a most kiszálló Elizabeth Warren gyakorlatilag személyesen süllyesztette el Mike Bloomberg volt New York-i milliárdos polgármester jelöltetését. Kamala Harris az első vitában Joe Bident „semmisítette meg”. Amy Klobuchar a zseniális beszédű mérsékelt Pete Buttigieg-ot (kiejtése megközelítőleg Buthödzsadzs) körözte le. És mégis…

Erőltetett lenne – de nem teljesen alaptalan – az okokat az 1776-os Függetlenségi nyilatkozatból levezetni, amelynek második mondata úgy kezdődik, hogy „Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden férfi egyenlőként teremtetett”: Az eredeti szöveg angol men szava ugyanis csak átvitt értelemben jelent embereket, első jelentése: férfiak. Annak is száz éve múlt, hogy az amerikai fővárosban bebörtönözték a nők szavazati jogát követelő szüfrazsetteket.

A vezetéskultúrának szinte mániákusan hódoló amerikai társadalom azonban mindmáig más mércével méri a nőket, mint a férfiakat. Az utóbbiak csipoghatnak vagy szipoghatnak – nem számít. Az előbbiekre viszont rögtön rásütik, hogy „rikácsolnak” (mint tették pl. Hillaryval) vagy hogy érzelgősek (Klobuchar majdnem könnyezett Buttigieg verbális támadása nyomán). A férfiak lehetnek kócosak (Sanders) vagy rosszul öltözöttek (Yang vagy néha Biden), a nők viszont olyankor „rossz megjelenésűek”. Egy férfi politikusnak lehet óriás hátsója (Trump), akkor csak robusztus. De ha ugyanazt egy nőnél vélik felfedezni (Hillary), akkor az „ízléstelen”.

A feltörekvő férfi csak ambíciózus, de az ugyanolyan nő már „karrierista” vagy „könyöklő”. Ha egy férfi a háborúra szavaz, akkor erőteljes. Ha egy nő teszi ugyanazt, akkor „erőszakos” vagy „képmutató” (Hillary). Ha egy nő nyilvánosan rosszul lesz (Hillary), akkor már „nem való semmire”. De ha egy férfi felépül a szívrohamból (Sanders), akkor az erős visszatérő.

És még folytathatnánk.

Az is igaz viszont, hogy a szexista megkülönböztetés folytán elsősorban olyan nők kerültek eddig gazdasági, közigazgatási, oktatási vagy politikai vezető pozícióba, akik az átlagosnál ambíciózusabbak, netán „erőszakosabbak” is. Mert különben észre sem vették volna őket. Nem egy fiatal nő meséli (egy technológiai cégnél dolgozó jogász-közgazdász hölgytől személyesen is hallottam), hogy amikor vezetői értekezleten előad egy friss ötletet, afölött elsiklanak. De amikor férfi felettese megismétli ugyanazt, akkor az „zseniális” – és természetesen a férfi sajátja.

Elizabeth Warren jelöltsége is hasonló körülmények között siklott ki, noha Bernie Sanders terveihez képest ő valóban kidolgozta mindannak a gazdasági és jogi alapjait, amiket javasolt. Ráadásul nem nevezi magát „szocialistának”. De egyszerűen „túl okosnak” találtatott – és még az sem segített, hogy apja egyszerű pedellus volt, anyja meg telefonoskisasszony. Saját erőből végezte el a jogot, miközben iskolai fejlesztőpedagógusként dolgozott. A legsötétebb vidékekről került a legismertebb jogi karra professzornak. Obama idején a polgárok zsírján nyerészkedő és magáncsődök százezreit okozó bankokat sikerült megzaboláznia (azokat az előírásokat azóta a republikánusok megszüntették). 2012-ben az egyetemről indult az egyik legliberálisabb állam szenátori posztjáért, és egy népszerű mérsékelt republikánus szenátort győzött le. De ez sem volt elég – csak mert nő.

Kell tehát egy nő, aki ledönti az amerikai társadalom görcsös gátlásait.

Az idei versenytől való visszavonulásának bejelentésekor Elizabeth Warren azt mondta: az ebben számára a legnehezebb, hogy mindazoknak az amerikai lányoknak, akik alig várták, hogy kerüljön végre egy nő a Fehér Házba (és ne csak fotómodellként/feleségként), most még legalább négy évig várniuk kell.

Persze az sincs kizárva – sőt, nagyon is valószínű –, hogy Biden vagy Sanders egy nőt kér fel az alelnökjelöltségre. (És abban az esetben még Trump is ejtheti Mike Pence jelenlegi alelnököt, hogy például Nikki Haley volt ENSZ-nagykövetet és dél-karolinai kormányzót „emelje” maga mellé – aki legközelebb szinte biztosan jelöltetni fogja magát). A jelöltek korát (meg szívrohamait) szem előtt tartva talán nem is kell majd újabb négy évet várni.

Kell egy nő Amerika élére.

Az amerikai Demokrata Párt női elnökjelöltjei 2020-ban: Tulsi Gabbard, Elizabeth Warren, Amy Klobuchar, Kamala Harris, Kirsten Gillibrand és Marianne Williamson (A montázs a jelöltek hivatalos oldalairól, ill. a Wikipédiáról letöltött képekből készült)