A rock szentélyévé és fellegvárává vált a topolyai Jail Piano Bar szombaton (március 7-én) éjszaka néhány röpke órára. Egy másik megközelítésben persze azt is mondhatnánk, aranylakodalmat gyűlt össze ünnepelni a népes közönség – és ez sem állna távol a valóságtól.
Ötven évet eltölteni – és mindvégig fennmaradni! – a rock and roll állandóan változó világában nyilván nem kis szó, és már önmagában elég ahhoz, hogy nyugodt szívvel és különösebb kételyek nélkül kijelenthessük: a P. Mobil a magyar rockzene egyik meghatározó, ikonikus alakjává vált és maradt az évtizedek folyamán. Schuster Lóránt és zenésztársai ugyan nem ezen a néven kezdtek el zenélni 1969-ben, és természetesen ennyi idő alatt maga az együttes is számos személyi átalakuláson esett át, maga az eredeti „ősrock” szellemiség azonban mindvégig megmaradt, és végül is ez a döntő.
A szombati buli alaphangulatát a dombóvári V2 Raiders zenekar adta meg a már akkor több száz főre duzzadt közönségnek.
Elsősorban Deep Purple számokat adtak elő, egészen elfogadható színvonalon, néhány saját szerzeménnyel tarkítva, amelyeket a mindenre nyitott közönség szintén lelkesen fogadott.
Azt persze mindenki tudta, érezte, sejtette, hogy mit vár ettől a szombat estétől és a P. Mobiltól. Kőkemény, pörgős, kíméletlen rockzenét, egy legalább két óra hosszáig tartó adagban. Hadd mondjuk el előre, Schusterék ebben nem is okoztak csalódást, de a produkciót megspékelték egy-két meglepetéssel is. Az egyik ilyen az volt, hogy a fellépésüket – ha már egyszer lakodalom – egy citera-asszonykórus hangszerelésben előadott, azaz tipikusan a vajdasági népzenei világot idéző, felvételről szóló dallal kezdték, amely arról szólt, hogy „lakodalom van a mi utcánkban”.
Maga az „örökmozgó gépezet” csak ezt követően indult be, és nem is állt le egészen éjfélig. A másik meglepetés, hogy az íratlan szabály szerint a zenekarok döntő többsége általában a koncert végére, vagy épp a legvégére tartogatja a legismertebb, legnépszerűbb, a közönség által legjobban szeretett dalt – de a P. Mobil a jelek szerint nem sokat ad erre a szokásjogra. Az együttes ötven éves működésének minden bizonnyal legikonikusabb, legtöbbet játszott és énekelt számát, a Kétforintos dalt már a koncert elején, harmadiknak adták elő – szemlátomást nem tartva attól, hogy a későbbiekben esetleg leül a hangulat. És ettől nem is kellett tartani, egymást követték a fél évszázad leghúzósabb dalai, a Nyomjad, Papa!, a Miskolc, az Ez az élet, Babolcsai néni!, és a többiek – a közönség lelkes, sőt, egyre lelkesebb fogadtatása mellett.
Ja igen, a közönség. Nos, ha egy – a P. Mobil szempontjából nézve – külföldi ország kisvárosában, egy kora márciusi estén, egy zárt helyiség az utolsó helyig megtelik, és a közönség soraiban a közép- és idősebb generáció képviselői mellett szép számmal jelen vannak a mai tizen- és huszonévesek is, akik szemlátomást kívülről fújják a zenekar ismertebb dalait – ennél meggyőzőbb bizonyíték aligha kell arra, hogy a P. Mobil valóban örök(mozgó), egy zenekar, amely él és élni fog.
Fotók: Jail Piano Bar Facebook
