Nem teszek úgy, mintha minden rendben volna. Mert semmi sincs rendben. Nem csatlakozom a közösségi oldalakon szaporodó pozitív kezdeményezésekhez (sztorimesélő csoportok, felolvasások, fényképmegosztó kihívások etc.) sem. Nem mintha a depresszióba menekülést látnám megoldásnak – sohasem volt rám jellemző. „Nincs világvége!” – épp egy órával ezelőtt írtam le valakinek magánlevélben. De nem akarok szerepet sem játszani.

„Együtt van a család”, „sokat beszélgetünk”, „sütünk-főzünk”, „csak jó dolgokat csinálunk”, „boldogok vagyunk” – írja egyik kedves ismerősöm a Facebookon, miközben az „elhatároztam, hogy mindenáron pozitívan fogom fel a dolgokat” görcsös igyekezete süt ki sorai mögül. Nem válaszolok, mert nem akarom bántani, sem replikázni az ellenvéleményemmel. Joga van arra, hogy a maga természetének megfelelően élje meg a dolgokat. De nem szeretem azt sem, ha egy magatartás egyenzubbonnyá, kötelezővé válik, főleg, ha nélkülözi a realitásokhoz igazodás alapvető komponenseit. Jelen pillanatban nem szép az életünk. S hiába határoznánk el, hogy boldogok leszünk, a körülmények nem teszik lehetővé. Ha mégis beleélnénk magunkat, az az önbecsapás állapotát jelentené.

A baj nem jár egyedül

Nem hiteles az a kezdeményezés és családi program sem, amelyet a kényszerűség hívott életre, s amit valami más helyett csinálunk. A természetes és pozitív rend az volna, hogy a fiamat hétvégére várjam haza, s hogy ne a szomszéd szobában írja a témazáró „dogát”, hanem a dolgozatírás autentikus helyén, a gimnázium szaktantermében, miként az sem természetes fejlemény, hogy az óráimat magam is online tartom. S nem tudom eljátszani, hogy milyen „szupi” élmény, hogy március 24-én hóembert tudnánk csinálni – ha akarnánk. Mert inkább apokaliptikus hangulatot árasztó látvány, ahogy sűrű függönyként kavarog előttem a hó, miközben a legközelebbi bevásárlóközpontba tartunk, hogy – újraindítani a fűtést – vegyünk néhány zsák brikettet. Ugyanis, „tavaszodva”, már nem rendeltem újabb mennyiségű fűtőanyagot.

Aztán már meg sem lep, hogy a bevásárlóba nem engednek be, mert háromkor, vagyis húsz perc múlva zárnak, s amikor azt mondom, hogy az még elég arra, hogy a kasszával épp szemben levő palettáról leemeljek 5-6 zsákot, durván kitessékelnek. Én meg nem szólok semmit. Na jó, valami káromkodásfélét azért motyogok. Önkéntelenül is szerbül szitkozódom, aztán meg is hökkenek, mert megérthette az illető, noha többnyelvű közegről lévén szó, nyilván a magyar „szentségelés” értelmét is kapiskálta volna. Látásból ismerem, olykor a polcok között járkál, máskor a parkolóban szedi össze a szertehagyott bevásárlókocsikat. Sértett vagyok, kényelmetlenül érzem magam, és elhatározom, hogy ezentúl – noha többnyire a helyére, vagy legalább a bejáratig szoktuk visszatolni a kocsikat – a parkoló legtávolabbi pontján, az útpadkán fogom hagyni. Hadd battyogjon érte! És kettőt is otthagyok minden alkalommal. Ezen a bosszúterven később röhögünk.

Természetesen, van megoldás. Visszatérve a faluba, veszek néhány tasak faszenet – „tyumur”-t, ahogy a grillezéshez alkalmas tüzelőanyagot szokás a környezetünkben nevezni. És majd holnap idejében megyek, és egyedül, ne csináljuk a tömeget, noha a zsákok ki- és berakodása miatt könnyebb, ha ketten vagyunk. (És nem szándékosan alakítottuk így az időt, kettőig/fél háromig mindketten az említett tanulási/tanítási kötelezettségeinkkel voltunk elfoglalva.)

Nulla szociális érzék

Nem tapsolok esténként együtt a polgárokkal. Nem azért, mert nem tisztelném az orvosok és ápolók jelen pillanatban mindennél nagyobb szerepét, elképesztő hősiességét, s a szolgáltatók, kereskedők, pénztárosok kiállását is becsülöm. Csak – nyilván szemlélet kérdése! – mímelt, modoros és értelmetlen dolognak tartom. Pótcselekvésnek ezt is. Mert – s az első tapsdemonstráció után rövidesen meg is jelent néhányuk üzenete a Facebookon – szép gesztus, de nekik most elsősorban kellő védőfelszerelésre és anyagi támogatásra volna szükségük. Pénzre. Sok pénzre.

A pénz, az más. Ha arról van szó, megváltoznak a magatartások. Akkor már senki sem olyan nagyvonalú. Demonstrálni szebb, mint pénzt gyűjteni. A pénz fétistárgy. Birtoklásának vágya kikapcsolja a józan szociális érzéket. Mint amikor az áramszolgáltatásról lekapcsoltak számára gyertyát gyűjtünk, és nem pénzt a szolgáltatás visszaállíttatására. (Megtörtént eset. Majd egy jó alkalommal megírom.)

Belgrád egyik városrészében egy hetvenéves, beteg néni egy teljes napot (beleértve a dermesztő éjszakát is) töltött az utcán, mert a mentőszolgálat letette a kapuban, a testvére pedig, akihez be szeretett volna kéredzkedni, nem fogadta be. Persze, voltak jóérzésű emberek, akik megpróbáltak segítséget hívni, jöttek is, meg mentek is a hivatalos szervek, mert egy ideig senki sem volt illetékes.

Tudom, hogy vannak törvényes feltételek, hogy a rendőrség mikor alkalmazhat erőt stb. Hogy mit szabad, és mit nem. De csodálkozom néhány dolgon. A piacon – saját és családjuk megélhetése érdekében – engedély nélkül árusítókkal szemben a szükségesnél durvábban is felléphet a hatóság. Furcsa a jogvédők magatartása is. Persze, igazuk van, amikor pl. az állatkínzás ellen tiltakoznak, és érvényt is kell szerezni a követeléseiknek! El sem tudom képzelni, milyen rettenetes kínt élhet át egy kocsi után kötözött kutya, és a szurikáta pusztulását is elrettentő esetnek tartom. Viszont a köréjük képződött lincshangulatot épp oly veszélyesnek.

Mindez a fenti eset kapcsán jutott eszembe, mert megdöbbentett, hogy nem akadt egy jogvédő sem, aki demonstrált volna a kapuban, meg nem jelentkeztek a Facebook „falhoz állítanám az ilyent”-, „találkozna csak velem”-féle kommentáló keménylegényei, akik szembesítették volna azt a testvérnek nevezett dögöt saját emberi mivoltának mocskával. Nem tudok ugyanis olyan indokot elképzelni, sem olyan sértést vagy bűnt, ami megakadályozhat abban, hogy a beteg, idős hozzátartozómat befogadjam! Ja, persze, egy neveletlen tizenegy éves gyerek „kinyírását” kilátásba helyezni sokkal veszélytelenebb, meg egy, a törvények és az erkölcsi elvek ellen is vétő, de idős és szellemi képességeiben is korlátolt asszony meglincselését tervezni, mint egy potenciálisan erőszakos férfit megkérdezni, hogy miért nincs benne egy csepp jóérzés sem. És mintha volna olyan törvény is, hogy a segítségnyújtás elmulasztása büntetendő. Persze, szép gesztus volt azoktól, akik legalább egy matracot kitettek a szegény asszonynak, meg néhány takarót és meleg teát. Esetleg valaki a fordítottját is megtehette volna, legalább az illetékesek érkeztéig – mert csak megérkeztek végül! Mármint, hogy ne a matracot vigye ki, hanem az asszonyt be a meleg szobába.

Az írás nyomtatott formában a Családi Kör hetilap 2020. április másodikai számában jelent meg.