Észre sem vettük, úgy megváltozott a világ körülöttünk, hogy a szólás, mely szerint a szó elszáll, az írás megmarad, már nem fedi a valóságot. A kamerás mobiltelefonok elterjedésének köszönhetően szinte már minden rögzítődik, bárhol is történik a világban. A környezetemben azt vettem észre, hogy az emberek egyre jobban megjegyzik a szavakat, mondatokat, s időről időre visszautalnak rájuk, emlékeztetve az illetőt, mit is mondott korábban.
Mi csak azt hisszük, egy szó, talán nem is gondolunk bele, kimondjuk, és már kezdenénk is a következő mondatot, sőt kezdjük is, miközben a beszélgetőtársunk leragadt annál a szónál, aminek mi semmilyen jelentőséget nem tulajdonítottunk, de az ő érzéseit felkavarta, és már nem tud ránk figyelni, hanem csak az az egy szó körül forognak a gondolatai.
Mondok is egy példát: a kisfiú nem akart rajzolni az óvodában, hiába kérlelték az óvó nénik, a szülők, ő megkötötte magát. Aztán egy nap, amikor arról kérdezték, miért nem rajzol soha, a választ is elmondta: „Amikor óvodában indultam, első héten azt mondta az óvó néni, mindenki rajzoljon valami szépet. Én viszont kicsi és nem túl ügyes voltam, így szépet még nem tudtam volna rajzolni…”
Ez egy tipikus esete annak, amikor egy szó, amivel ösztönözni próbálunk, másnál az ellenkező hatást váltja ki.
Éppen ezért lenne fontos, hogy mindig odafigyeljünk arra, mit és hogyan mondunk és írunk, milyen módon fejezzük ki magunkat, s ha nincs semmi jelentős mondanivalónk, akkor inkább a csöndet válasszuk az üres fecsegés helyett.
Tőke János
Az írás a Családi Kör hetilap 2020. április másodikai számában jelent meg nyomtatásban.
