Próbáljuk meg röviden összefoglalni néhány dolgot. Ha úgy tetszik, legyen ez a mögöttünk álló néhány hét forgatókönyvének vázlata. Arra az esetre, ha bárki is megfilmesítené a Szerbiában történtek egy kicsi szeletét. Címszavaink: Szerbia, járvány, média, fenyegetés, katasztrófa.
Adott egy világjárvány. Egy ország. Meg annak a lakosai. Vagyis mi. Az ország vezetése kezdetben nem vette komolyan a járványt, elviccelte a dolgokat, utaztatta volna a polgárait Olaszországba, akkor amikor ott már nagy volt a baj, de jó olcsón be lehetett volna vásárolni. És, mint minden valamirevaló katasztrófafilmben, ott van maga a probléma is, ami könnyen katasztrófához vezethet: a vírus – meg persze az ellentmondásos hozzáállás, a mindenkit megmentő államfő, a bűnbaknak kikiáltott hazatérő vendégmunkások hada, a megzabolázatlan lakosság (főleg a nyugdíjas korosztály), akiket szép szóval nem lehetett meggyőzni, ezért néhány patetikus könyörgésepizód után megtelt temetőkkel kellett őket riogatni. Jelen helyzetben a kutyánk gyakrabban mehet ki az utcára, mint a 66 éves szomszédasszonyunk.
Az van, ami, majd valahogy megküzdünk az elemekkel, nem kell most bolygatni a dolgokat, csak legyünk mindezen túl minél előbb, épen, egészségesen, gondolhatná az ember. De nem ilyen egyszerű ez. Nem elég, hogy így is bajban vagyunk, de van ennek az országnak egy része, amelyik nem felejti el, hogy az egész államvezetés (egy-két orvossal karöltve) nyilvánosan kiröhögte a vírust – most meg éppen a 84 órás kijárási tilalmunkat töltjük. Ezekkel az emberekkel kellene valamit tenni. Bármit, csak maradjanak már csendben, nem kell állandóan ismételgetni a dolgokat, emlékeztetni mindenkit a viccelődésre, a dührohammal és patetikával megspékelt sajtótájékoztatókra, az esetekre, amikor nem tudta a jobb kéz, mit csinál a bal…
Oké, akkor próbáljuk meg lejáratni őket. Vagy megfenyegetni. Vagy megfélemlíteni. Állítsa elő a rendőrség Ana Lalić újságírót, az önkarantén megszegése miatt (állítólag az érintetteket sokszor nem is értesítették kellő formában, hogy el kell zárniuk magukat a világtól, miután hazajöttek külföldről) dugja börtönbe Jovana Popović ellenzéki aktivistát, zenészt, és azt a 42 éves újvidéki férfit is, akit a bíróság egy olyan döntéssel küldött fogságba, amin az állt, hogy az államfő felszólítása, javaslata ellenére hagyta el a lakhelyét. Több jogász szerint sok ilyen eset van még.
Már most is egy kicsit zavarosnak tűnhet az elmúlt hat-hét hetünk forgatókönyve. De azt mondják, az élet írja a legfurcsább forgatókönyveket. Valószínű, hogy így van, mert jön egy újabb csavar: Aca Lukas egy sajtóterméknél dolgozó személynek beszélt arról, hogyan készül a húsvétra. Ha már így összejöttek, élt az alkalommal és megfenyegette Zoran Kesićet és Ivan Ivanovićot. De, igen. Komolyan. Azt üzente nekik az egyik kormányközeli bulvárlap, a Srpski telegraf hasábjain, hogy kihajítja őket a 10. emeletről, ha miattuk baja adódik az édesanyjának.
Ugyanis a fenyegető szerint emezek ketten arra buzdítják Szerbia polgárait, hogy szegjék meg a kijárási tilalmat, így életveszélybe sodorják majd magukat. Bizonyítékkal nem szolgált, de manapság az amúgy is másodlagos ebben az országban. (Azoknak írom dióhéjban, akik nem ismerik mindhárom férfit. Lukas: maradjunk annyiban, hogy a szórakoztatóiparnak nevezett valami szereplője, a „boldog” meg a „rózsaszín” tévé szinte állandó vendége, az utóbbi időben hobbi szinten beszólogatással is foglalkozik– avagy esztrádművész. Kesić: a 24 minuta sa Zoranom Kesićem műsor szerzője, műsorvezető, újságíró. Ivanović: a Veče sa Ivanom Ivanovićem és a 4 i po Muškarca műsorok társszerzője, műsorvezetője.)
A zárójeles rész azért fontos, mert miután számos kábeltévészolgáltató nem hosszabbította meg egy adott médiacsoportosulással a szerződést, vagy eleve nem is voltak ezek a csatornák a kínálatában, az olvasóink jelentős része sem tudja nézni ezeket a műsorokat. Mindkettő a Nova S tévén megy, ami meg az N1 mellett a másik „bérenctévé”. Tudják, azok, akiket állítólag kétes múltú emberek, kétes pénzekből tartanak fenn… Kesić szombaton, a legutóbbi műsorában felsorolta, hogy kik a „főnökei” – Ana Brnabić miniszterelnök hívja „főnöknek” Aleksandar Vučić államfőt, ő szokta azt mondani, hogy egyeztet a főnökével, mielőtt bármit lépne, innen az ihlet –, de mivel neki nem csak egy van, így többet kell telefonálgatnia, mint a miniszterelnökünknek. Ezért nem is tudja, melyik számot hívja, ha baja van. Most csak azokat írom le, akiket említett, ki tudja, hány főnöke van még neki: Šolak, az EU, a NATO, Soros, Hillary (Clinton), a CNN, a CIA, az illuminátusok, Bill Gates, a pápa, azok, akik azért fizetik, hogy ne hazudjon már, hogy az 5G-től nem pusztulnak a madarak, valamint a Bilderberg-csoport.
Itt tartunk ma is. Azok, akik nem állnak a hatalom befolyása alatt, megpróbálnak öniróniával élni, rátenni még egy lapáttal a vádakra, ezt teszi Kesić és Ivanović is. És még jónéhányan. Mert ahányszor elhangzik egy olyan vélemény, ami nem egyezik meg a regnáló hataloméval, a hatalom reakciója általában az, hogy „ti, ott, az amerikai tévéből”, „ki pénzel benneteket, hogy az állam ellen dolgozzatok” stb.
Nagy újdonság nincs ebben, egészen hosszú ideje zajlik mindez, de ha valaki azt gondolta, hogy egy világjárvány miatt elrendelt rendkívüli állapot elég ahhoz, hogy szüneteljen a mocskolódás, a másként gondolkodókkal történő leszámolás, a megfélemlítés, a fenyegetés, óriásit tévedett. Annyira azért nem rendkívüli a helyzet.
Ami viszont mindenek ellenére talán a legérdekesebb ebben a történetben az, hogy nincs minden veszve! Sőt! Ha megfigyeljük, miért és hogyan jöhetett ki a fenyegető fenevad Acóból, egészen érdekes dologra lehetünk figyelmesek.
A művészúr anyukája nem a „boldog” meg a „rózsaszín” tévét nézi, hanem az ellenzéki, bomlasztó, megosztó, a kákán is állandóan csomót kereső Novát meg Kesićet. Hogy mik vannak…
Ezt a szöveget azért nem így kellene befejezni. Inkább gondoljuk végig, hol tartunk, most mi történik velünk. Hagyjuk most azt, hogy meddig tart ez még. Figyeljünk a mostra, figyeljünk egymásra. Hívjuk fel a nyugdíjas szomszédunkat, aki megteheti, a szüleit, nagyszüleit. Beszélgessünk velük arról is, hogy nem úgy van minden, ahogyan azt a tévében látják, az újságban olvassák. És ha már úgy érzik magukat, mint az oroszlán az állatkerti ketrecben, próbáljuk meg megnyugtatni őket.
Mert ennek egyszer vége lesz. Az is megtörténhet, hogy hamarabb, mint most gondoljuk. És akkor néhány dolog visszatér a régi kerékvágásba. Sok minden megváltozik majd, az szinte biztos, de talán újjáélednek az intézményeink, újult erővel tehetik a dolgukat. Többek között a bíróságok is.
