Hetvenhat évvel ezelőtt, 1944. június 6-án történt a normandiai partraszállás, a II. világháború végének a kezdete. Nincs kerek évforduló, mégis érdemes visszaemlékezni. A történelmi lecke ezúttal a vezetői felelősséget érinti.
Eisenhower tábornok, a szövetséges partraszálló erők parancsnoka – aki a kedvezőtlen időjárás, illetve a borítékolhatóan hatalmas veszteségek ellenére meghozta a döntést – előző este egy cédulára jegyezte fel „katonai végrendeletét”, amelyet arra az esetre szánt közzétenni, ha a hadművelet kudarcot vallana:
„A Cherbourg-Havre térségében partra szálló erőinknek nem sikerült kielégítő hídfőt teremteniük, és így visszavontam csapatainkat. Döntésem, hogy itt és most támadjunk, a legjobb információk alapján született. Gyalogságunk, a légi támogatás és a hadiflotta teljes bátorsággal szállt harcba, amilyet csak a kötelességtudat és elszántság megkövetel. Ha bármilyen szemrehányás vagy elmarasztalás éri a próbálkozást, a felelősség kizárólag az enyém.”
Micsoda felelősség lehetett megindítani a döntő csatát Európa felszabadításáért! Százötvenezer embert úgyszólván védekezési lehetőség nélkül a német bunkerek gépágyúi elé vezényelni! De a halkszavú tábornok – a későbbi elnök, aki utolsó beszédében még a hadiipari komplexum veszélyeire is figyelmeztetett – előre vállalta a kizárólagos személyi felelősséget.
Micsoda különbség ez ahhoz képest, ahogyan a mostani amerikai elnök – aki „lábfejfájdalmakra” panaszkodva kerülte el, hogy a vietnami háborúban besorozzák – soha semmilyen felelősséget nem vállal, hanem éppen ellenkezőleg, a legnagyobb és a legkisebb gond miatt is azonnal másokra mutogat. Nemcsak ellenfeleire, hanem szövetségeseire, sőt azokra a volt beosztottjaira is, akik egy bizonyos határon túl nem vállalták az esztelen parancs(n)ok okozta megaláztatást.
A normandiai partraszállás, 1944. június 6. (Fotó: Wikipedia)